Török Csaba: „AZ ÚR FÉLELME A BÖLCSESSÉG KEZDETE”

Az istenfélelem a Szentlélek ajándéka. Az Istentől való félelem, amely magában hordozhatja a kárhozattól való rettegést és a „kétségbeesést Isten kegyelme felől”, megszülheti az ember szívében a legsúlyosabb, Szentlélek elleni bűnt. Akkor most kell, vagy tilos félni Istentől? Ajándék vagy bűn, üdvösség vagy kárhozat az istenkapcsolatban érzett és átélt félelem?

Az Ószövetség sokszor idézett sora a fenti mondathoz még hozzáteszi: „A balgák a bölcsességet és az intést megvetik”. Az Úr félelme tehát valamiféle tisztelet, engedelmes önalávetés. Azt jelzi, hogy az ember felméri, kicsoda Isten, s kicsoda ő maga. A végtelen szentség (a kadós szó jelentése: elkülönített, vagyis der ganz Andere, a mindenestül másmilyen, a totaliter aliter, a teljességgel másként Való, a transzcendens), a „megközelíthetetlen fényben Lakozó” önkéntelenül is kiváltja a hívőben a megrendülést, a belső megindulást, saját kicsinységének tudatát, s azt a csodálatos (és pozitív) „félelmet”, amelyet a porszemnyiben az elképesztő nagysággal való találkozás vált ki. Gondoljunk bele, mit érzünk a természet hatalmas erőivel szemközt: egy villámoktól csattogó viharban, az óceán háborgó hullámaival szemközt. Milyen érzés ez? Úgy megborzongató, hogy közben felemelő is. Az Úr azonban „hatalmasabb, mint sok víznek zúgása, hatalmasabb, mint a tenger morajlása, mindennél hatalmasabb az Isten a magasságban” (Zsolt 93,4). Ha megjelenik, nincs, aki meg ne remegjen: „Összerezzennek még az árnyak [holt lelkek] is, megijed a víz is, s mind, ami benne él” (Jób 26,5). Ha a Mindenható haragja fellángol az igazságtalanságok okán, ha indulata és féltékenysége izzó haragja felhorgad a sok gaztett nyomán, akkor a teljes kozmoszt rettegés tölti el: „Remegnek előttem a tenger halai, az ég madarai, az erdő vadjai, minden csúszómászó, amely a földön mozog, és minden ember, aki csak él a földön. A hegyek megrepednek, a sziklák leomlanak, minden fal a földre omlik” (Ez 38,20). Amikor az ember megáll Teremtőjével szemközt, akkor tehát elönti a Szentséges közelségének a tudata: mysterium tremendum, tremort, reszketést kiváltó misztérium. A csodálatos halfogás során Péter megérzi a szentségnek ezt a közelségét, jelenlétét Jézusban, és ezt mondja: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8) Csakhogy az érzés – ahogy fentebb leírtuk – kettős arcú, mert tárgya ugyanakkor mégis megérinti, vonzza a szívet: mysterium tremendum ac fascinosum. Te vagy a szentség, veled szemközt önnön kicsinységem és bűnösségem, méltatlanságom tudata már-már elviselhetetlen, mégis te vagy a mágnes, s én a vasreszelék. „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás” (Jn 6,68).

„NE FELJETEK!” (MT 28,10)

A Szentírás szerint nem alaptalan érzés Istennel szemközt a félelem, sőt az lenne a furcsa, ha az emberben nem jelenne meg akkor, amikor felfogja az isteni és az emberi mivolt viszonyát. Ugyanakkor maga az Úr szeretné, hogy túllendüljünk ezen a „kapcsolati holtponton”, amely minden vonzás ellenére bénító lehetne. Milyen módon emel át a szentséggel szemközti félelmünkön a Mindenható? Megérteti velünk, hogy itt nem valamiféle arctalan és minket mindenestül túlhaladó világerőről van szó. Ez a végtelen hatalom értem, értünk van. Ha Isten szent, ez nem csak azt jelenti, hogy totálisan másmilyen, de azt is, hogy a minket teljességgel Túlhaladó minden tettében felénk fordul. A legnagyobb erő nem elpusztítani, hanem megvédeni szeretne. A legnagyobb szentség irgalmasság. Izajás gyönyörűen fogja össze ezt a meglátást: „Ne féljetek, ne rettegjetek: Nemde régtől fogva megmondtam és kijelentettem nektek, ti vagytok a tanúim: Van-e más isten rajtam kívül? És van-e más Szikla? Nem tudok róla” (Iz 44,8). Ha Isten rettenetes szentség, akkor ez azt jelenti, hogy minden ellenségünkön, még a legádázabbon is túlnő. Azt jelenti, hogy bármilyen reménytelen helyzetbe jutok is, neki mindig lesz hatalma afölött. Az Ő szentsége, amellyel szemközt jogosan érezhetek félelmet, megnyitja lelkem a bizalom felé, mert megmutatja: ez a szentség végtelenül irgalmas. Walter Kasper írja a szentség és az irgalmasság elválaszthatatlanságáról: „Isten irgalmassága Isten teljesen másként valóságára irányítja figyelmünket, s az ő tökéletes felfoghatatlanságára, amely egyszersmind az ő jóakaratának és szeretetének felfoghatatlansága és megbízhatósága”. Amikor tehát Jézus újra meg újra elmondja: „Ne féljetek!”, ezzel tulajdonképpen azt is megüzeni számunkra, hogy az Atya felfoghatatlan és örökkön megbízható, szentséges szeretete és irgalma testet öltött, s a lehető legközelebb jött hozzánk. Valódi, emberi, megtestesült jelenlétté vált. „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27) – ez annyit is jelent, hogy: megismertetek engem, én vagyok, én vagyok az Atya megtestesült irgalmassága. Keresztem és feltámadásom azt üzeni számotokra, hogy a végtelen szentség mindent meghaladó irgalmasságként mutatkozott be, s nem akar egy pillanatra sem elhagyni titeket. „Bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,33).

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.