Görföl Tibor: „Irgalmat akarok, nem áldozatot”

Katolikus gondolkodók az elmúlt években rendszeresen arra figyelmeztetnek, hogy miközben a kereszténységben hirdetett megváltást kifejező állításaink (a liturgikus formulák, a széles körben használatos imaszövegek, a katekézis bevett tételei) szinte minden esetben korrektek, azaz pontos a tartalmuk, az érthetőségük mára elenyészővé vált. Jézus feláldozta az életét, az Atya a Fiát adta a világ életéért, a kereszt oltárán Jézus végérvényes áldozatot mutatott be – ezek a kijelentések elválaszthatatlanok ugyan a kereszténység mindennapjaitól, ám zavarba ejtő, sőt ijesztő feltételezések bukkannak felszínre, mihelyt megpróbálunk utánajárni annak, hogy milyen tartalmakat kapcsolnak ezekhez a kijelentésekhez a mindennapjaikat élő keresztények. A megváltással összefüggő elgondolások terén tapasztalt különös sokféleség (udvariasan fogalmazva) vagy riasztó összevisszaság (kevésbé udvariasan fogalmazva) bizonyos szempontból persze érthető. Egyrészt azért, mert maguk az újszövetségi írások is olyan sokféle képpel, fogalommal és eseménnyel mutatják be a megváltás tényét, hogy sokszor úgy tűnik, nem is foglalhatók össze egyetlen kifejezéssel. Másrészt története folyamán a katolikus egyház egyetlen alkalommal sem fogalmazott meg kötelező érvényű értelmezést a megváltás tényével kapcsolatban (magyarán nem létezik megváltástani dogma), aminek természetszerűleg az a következménye, hogy több olyan felfogás is megjelent a színen, amely különbözősége ellenére minden további nélkül összeegyeztethető a katolikus tannal. A megváltás tényét lényegében senki sem vitatta a keresztény történelemben, és mivel ennélfogva vitatkozni sem volt kivel, furcsa módon éppen az általánosan elfogadott tény körül bontakozott ki mára meghökkentő sokféleség (azokat a hosszú évszázadokat követően, amikor minden más teológiai elgondolásnál nagyobb mértékben hatotta át, páratlan hatástörténet folyamán, az átlagos keresztény tudatot Szent Anzelm megváltástana, amely szerint Jézus elégtételt adott az Atyának). Ember legyen a talpán, aki pontosan meg tudja mondani, hogy mi történt Jézus keresztre feszítésének és halálának alkalmával. A keresztnél szélesebb körben elfogadott, magától értetődőbb esemény és kép valószínűleg nem létezik a kereszténységben – mégis pontosan ennek kapcsán zajlik ma a legtöbb tapogatózó kísérlet a katolikus dogmatika legbelsőbb terében, a dogmatikában. És ennek az útkeresésnek immár minden jel szerint állandó társául szegődtek azok, akik fáradhatatlanul azt állítják, hogy az áldozatok bibliai kritikája és az irgalmasság bibliai hangsúlyozása miatt a megváltásról beszélve tartózkodnunk kell az áldozati kategóriáktól.

Az áldozatot érintő kifogások

Érdemes figyelmet szentelni annak, hogy vajon mi zavar sokakat annyira a megváltásról alkotott keresztény elgondolásokban, nem utolsósorban magának az áldozatnak a fogalmában. Azok, akik különösen fontosnak tartják a zsidóság részéről érkező felvetéseket (mint például a magyar olvasók számára sem ismeretlen Gerhard Lohfink, a talán legkiválóbb mai Jézus-könyv szerzője), azzal szembesítenek, hogy mennyire alapvető igény mutatkozik a megváltás kézzelfogható, látható, tapasztalható valósága iránt, és mekkora nehézséget okozhat az, hogy az elmúlt kétezer évben az emberi világ nem alakult át olyan mértékben, amennyire a megváltottsága indokolná. És legalább százötven éve filozófusok is rendre felhánytorgatják, hogy ha a világ nem is alakult át gyökeresen, legalább a keresztények búval bélelt, unott és élettelen ábrázata lehetne más, ha egyszer valóban részesei a megváltásnak. Konkrétabban az áldozati elgondolások már mélyrehatóbb és komolyabb ellenvélemények megfogalmazására adnak lehetőséget. Először is az Istenre vonatkozó felfogás szempontjából. Milyen Isten az, kérdezik évtizedek óta egyre többen, akinek áldozatra, véres áldozatra van szüksége ahhoz, hogy megbocsátó, irgalmas és elfogadó legyen? Milyen Isten az, akiben az élet kioltása bármiféle átalakulást vagy változást eredményez? És milyen Isten az, kérdezik nem egyszerűen rosszindulattal, hanem jóindulatú keresés-kutatás alapján ma oly sokan, aki végső soron önmagának mutat be áldozatot, és önmagától elfogadott áldozata miatt másképpen kezd viszonyulni az emberiséghez? Ha némileg mélyebbre hatolnánk a mindennapi vallásgyakorlást vezérlő elgondolásokban, alighanem sok-sok tisztázatlanságra bukkanhatnánk azoknak a problémáknak a területén, amelyekre az ilyen jellegű kérdések világítanak rá, s már csak ezért is érdemes komolyan venni őket. Az európai újkor jellegzetes fejleménye azután, hogy mivel az ember-személy immár egyszerinek, páratlannak és helyettesíthetetlennek számít, nehezen érthető, hogyan tudná bárki megoldani mások morális helyzetét, magyarán hogyan tudná megszüntetni mások bűnösségét az, aki akár a halált is vállalja értük. Micsoda iszonytató pogányság, kiáltott fel annak idején Friedrich Nietzsche, ha ártatlannak kell meghalnia a bűnösökért, mint egykor a görög világban! És mekkora képtelenség, teszik hozzá az erkölcs kérdéseivel foglalkozók, ha bárki megpróbálkozik mások erkölcsi képviseletével (a morális helyettesítéssel)! Harsányabban kapcsolódik be a bírálatoknak ebbe a kórusába azoknak a szólama, akik közvetlen összefüggést látnak a keresztény megváltásban alapvető szerepet játszó áldozat, és a keresztény nemzedékek hosszú sorát megnyomorító áldozatkészség, néma tűrés, minden nyomorúságot elviselni kész áldozati lelkület között. A legnagyobb nyilvánosságot kapó kortárs kereszténység-kritikákból soha nem hiányzik ennek a végső soron életellenesnek tartott pszichológiai abszurditásnak a kiemelése. Vannak tehát harsányabb, és vannak mélyrehatóbb kifogások az áldozat eszméjével kapcsolatban, de szinte kivétel nélkül azt helyezik a középpontba, hogy az áldozat koncepciója gátat szab az isteni jóság és az emberi életkedv érvényesülésének, vagyis lényegében megakadályozza, hogy igazán irgalmasnak láthassuk Istent, s igazán irgalmasak legyünk önmagunkkal és másokkal. Akárkinek van is igaza, annyi bizonyosnak tűnik, hogy nehéz nem egyetérteni a konzervativizmusban amúgy aligha felülmúlható Robert Spaemann-nal, aki szerint az áldozat kategóriája a legkevésbé átgondolt tényezők közé tartozik az egész kereszténységben.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.