Marton Árpád: AKIT A SZÍVEK HAZAHÚZTAK

„Erős vár a mi Istenünk” – óhatatlan az állhatatos Luther-korál jut eszembe, amint fölfelé tartok a freskódíszes mennyezetű, kovácsoltvas korláttal szegélyezett, csarnokszerűen tágas lépcsőházban. A házat Szeged város első, tiszteletdíj nélkül tevékenykedő tisztiorvosa, dr. Kovács József építette 1902-ben, és bár utóbb csak bérlősorban, a leszármazottak mégis az ősi hajlékban vészeltek át idestova egy egész évszázadot. Az első emelet – pardon: a belle étage – cirádás rácsozatú erkélye több szoba előtt vonul végig. A könyvekkel mennyezetig megtöltött szalonba bepillantanak a Schulek Frigyes tervezte „Kakasos” templom mesedíszletnek beillő csúcsai. Láthatják: a néhai presbiterek nem mozdultak az ősöket méltán megillető helyről, aranyrámás családi örökkévalóságukból. Ahogyan nyomukban járó utódjuk, Kovács Gábor sem sodródott ide-oda nyolcvanhét esztendő széljárásaiban. Szálfaegyenes, délceg öregúr vált a reményteljes, világot járt ifjúból, akinek szájszegletéből talán egyetlen pillanatra sem hiányzott huncut mosolya.

Kívülállóként mindig a türelem volt a legelső dolog, amelyet csodálatraméltónak gondoltam egy sebész erényei között. Csakugyan átlagon felüli türelem és állhatatosság szükségeltetik hozzá, hogy az ember fizikailag beavatkozzon egy élő rendszerbe, egy emberi szívbe?

A sebészethez valóban türelemre van szükség, ugyanakkor határozottságra is! Tudni kell dönteni, mert nincs sok ráérő időnk. Ugyanakkor türelemmel végig kell csinálni a műtétet. Egy szívműtét 24 órán át is eltarthat. Fizikai állóképességre és koncentrációra egyaránt szükség van.

Mindez speciális adottságokat igényel?

Nem hinném, hogy bármiféle különleges képességet föltételezne. Az egyetemet megelőzőleg vívtam, de a későbbiekben erre nem volt időm többé, azonkívül a vívást úri sportnak tekintették, úgyhogy maradt nyaranta az úszás. Versenyszerűen azonban nem sportoltam. Mindamellett nemhogy sebész, de még csak orvos sem akartam lenni. Sokkal inkább vonzott a humán pálya. Csakhogy az egyetemi fölvételi évében, 1948-ban már fölmértem, hogy a humán pályákon politikai elkötelezettséget várnak el az embertől. Arra pedig nem voltam hajlandó. Így aztán vegyésznek mentem, majd onnan igazoltam át az orvoskarra. De a sebészet még ekkor sem fordult meg a fejemben. Akkoriban a sebészt hentesnek tartotta a közvélekedés, aki csak a kezét használja, nem a szürkeállományát. Bezzeg a belgyógyászok meg a kutatók – ők értelmes lények. Nagyon tetszett a kórélettan: ott az ember látja az összefüggéseket. Szerettem volna oda kerülni externistának. Viszont az egyetemen nem volt túl jó a helyzetem. Többször ki akartak rúgni politikai okokból. Karády professzor pedig, aki a Kórélettani Intézetet vezette, ugyancsak reakciós hírében állott. Szó sem lehetett róla, hogy odaengedjenek mellé még egy reakciós elemet. Épp ekkoriban nevezték ki Petri Gábor professzort a Sebészeti Műtéttani Intézet igazgatójává. Az egész szovjet blokk a harmadik világháborúra készült – kellettek a sebészek. Ez volt az első lökés afelé, hogy sebész legyek. Az igazi elhatározást pedig az hozta, amikor végzés után a sátoraljaújhelyi járási kórházba irányítottak, mondván, nem vagyok alkalmas az egyetemi karrierre. Hiába volt meg a helyem Petri professzornál. El lehet képzelni, mennyire örültem a gyakornoki kinevezésemnek. Ámde a végén ez is jól sült el: a kitűnő sebész, Rákos Rezső mellé kerültem. Az ország egyik legjobb sebésze volt. A debreceni Hüttl-klinikáról száműzték Sátoraljaújhelyre. Mellette éreztem rá, hogy a sebészet gondolkodás, alkotás és a kezek használata együtt. Többé el sem tudtam képzelni, hogy más szakmában folytassam. Petri Gábor addig talpalt a minisztériumban, míg egy év elteltével elérte, hogy visszakerüljek Szegedre. Nagyon egyszerű formában akkor indult meg a szegedi szívsebészet. Ezen a réven lettem lassan, fokozatosan szívsebész. Így jutottam ki egy évre Londonba a mesterséges szív-tüdő készülék tanulmányozására, azután San Franciscóba, a Stanford Egyetem szívsebészeti klinikájára. A lehető legjobb hely volt, ahová egy szívsebész kerülhetett: az Egyesült Államok egyik szívsebészeti központja, amely a kezdetektől fogva az élvonalban foglalt helyet. Olyan tapasztalatot halmoztak föl, amihez foghatót Európában sehol sem találhattam volna. Ott aztán végképp megjött a kedvem a rám váró feladathoz: tulajdonképpen a semmiből beindítani a szívsebészetet Szegeden. Amint említettem, voltak korábban próbálkozások, de annak, hogy szisztematikusan, nagy biztonsággal és jó eredményekkel a legújabb műtéti lehetőségeket valósítsuk meg, meg kellett teremteni az anyagi és műszeres feltételeket. Semmi másunk nem volt, csupán egy szív-tüdő készülékünk, egy magyar származású amerikai gyáros, William Köteles adománya. A többit lépésről lépésre kellett előteremteni. Kanülöket, lélegeztetőgépet, mindent. Amerikából hazajövet egy nagy hajókoffert telepakoltam egyszer használatos fecskendőkkel. A vámhivatalban nem akartak hinni a szemüknek, hogy ezt a limlomot hoztam magammal Amerikából. Ilyesminek itthon még a hírét sem hallottuk. Mivel ezek még polipropilénből voltak, kibírták, hogy a nővérek gőzzel sterilizálták őket. Éveken át voltak használatban.

Mi késztet arra valakit, hogy egy ennyire ígéretes pálya amerikai lehetőségeit odahagyja az itthoni bajlódás kedvéért? Kalandvágy?

Becsületbeli ügy volt. Petri professzor nagy nehézségek árán szerzett nekem útlevelet. Nélküle sosem engedtek volna ki. Nem szólva arról, mennyit dolgozott azon, hogy Sátoraljaújhelyről visszakerülhettem Szegedre. Nem okozhattam neki csalódást. Kint valóban a készbe kellett volna csak beleülnöm. Az ottani főnököm nagyon tisztességesen megmondta, hogy bennünket, akik a világ minden tájáról ott egybegyűltünk, azért képeznek ki, hogy hazatérve segítsük a hazai gyógyítást a kint szerzett tapasztalatainkkal. Mindamellett megüzente az egyik kollégámmal, hogy ha mégis maradnék, nála megvan a helyem. Azon, hogy kint maradjak, mégsem ekkor gondolkodtam el komolyabban, hanem ’68 júliusában. Épp egy angliai szívsebészeti kongresszusról voltunk hazatérőben, feleségemmel együtt. Útközben ért bennünket a hír, hogy az orosz csapatok hadgyakorlatba kezdtek Csehszlovákiában. Mindenki azt gondolta, hogy megszállják a cseheket. Mivel a bátyámék már Kanadában éltek, senkit sem sodortam volna veszélybe, ha kint maradunk. Nem csak az lett volna az előnye, hogy Amerikában egy szívsebészből igen könnyen lesz milliomos, hanem olyan szakmai lehetőségek és körülmények vették körül az embert, amiről idehaza álmodni sem mertünk. Bécsben aztán bemondta a rádió, hogy az oroszok kivonultak. Visszajöttünk. Mire augusztusban mégiscsak lerohanták Csehszlovákiát, már késő volt változtatni a dolgon.

Mi ösztönzi az embert, ha a lehetőségek világa után itthon, a magyar ugaron a legalapvetőbb munkakörülményekért is meg kell küzdeni? Dac? Bizonyítási vágy?

Mind a kettő! Azt a feladatot kaptam, hogy teremtsem meg a szívsebészetet Szegeden. Megteremtettem. Volt egy ezermester, Baracsy bácsi. Sok mindent megcsinált nekünk. Európában másodikként, Magyarországon első ízben végeztünk transzszeptális balszívfél katéterezést. Ennek lényege, hogy egy vénán bevezetett hosszú speciális tűvel átszúrjuk a pitvar közti sövényt, és a tű fölött egy speciális katétert vezetünk a szív bal felébe, ahová más biztonságos úton nem lehet jutni. Addigra volt már haemodinamikai laboratóriumunk, de megfelelő tű nem volt még az eljáráshoz. Végül Baracsy bácsival megcsináltattam a tűt, katétert pedig magam készítettem.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.