Előző cikk Következő cikk

Puskás Attila: ISTEN türelmes szeretete

Az az állítás, hogy Isten türelmes, nemcsak úgy elvétve és mellékesen jelenik meg a Bibliában, hanem sokszorosan megismételt és nyomatékos kijelentésként. Nem is csupán az Úristenről tapasztalatot szerzett hívő ember hitvallásaként, hanem elsődlegesen és kifejezetten magának Istennek az önkinyilatkoztatásaként.

Elsősorban maga Isten jelenti ki önmagáról, hogy Ő türelmes, amikor Mózes előtt kimondja s mintegy értelmezi szent nevét (Kiv 34,6–7). Ráadásul e kinyilatkoztató névértelmezés rendkívül kritikus helyzetben történik – az aranyborjú imádásával elkövetett durva szövetségszegés után –, s így még nagyobb súlya van. Mivel a név valamiképpen a név viselőjének a lényegére utal, ezért állíthatjuk, hogy az Isten szent nevének részét képező türelmesség lényegileg tartozik hozzá Isten titokzatos valóságához. A türelem tehát nem amolyan „mellékes” tulajdonsága Istennek, hanem önnön isteni lényegében gyökerezik. S mivel lényegi tulajdonságról van szó, szorosan összekapcsolódik Isten egyéb lényegi tulajdonságaival. Szerves egységet alkot azokkal az isteni tulajdonságokkal – kegyelmes, irgalmas, hűséges, nagy szeretetű –, melyek ugyancsak megjelennek az Isten-név Isten általi kijelentésében. A Kivonulás könyvének tanúsága szerint a Mózes előtt elvonuló Úristen a következőképpen mondja ki és értelmezi saját isteni nevét: „Az ÚR (Jahve), az ÚR (Jahve) irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Megtartja szeretetét ezerízig, megbocsátja a bűnt, hitszegést és vétket. Bár nem hagyja egészen büntetés nélkül…” (Kiv 34,6–7)

ISTEN „HOSSZÚ TÜRELME”

 

A Magyar Bibliatársulat új fordításában szereplő „türelme hosszú” kifejezést a Károli-Biblia a „késedelmes a haragra”, a Szent István Társulat fordítása pedig a „hosszantűrő” szavakkal adják vissza. Ezek a különbségek egyrészt jól jelzik, hogy nem könnyű visszaadni az eredeti héber kifejezés (erek panajim) értelmét. Másrészt mégiscsak közös bennük az, hogy a hitszegő ember bűnével szembesülő Isten magatartásának azt a mozzanatát ragadják meg, melyet visszafogottság jellemez a bűnössel szemben. Nagy irgalmában és kegyelmében Isten nem azzal reagál a szentségét, igazságosságát és méltóságát sértő emberi bűnre, hogy megsemmisítőleg és azonnal lesújt a bűnös emberre, hanem hajlandó elviselni a bűnöst, visszafogja jogos haragját (késedelmes a haragra), időt és lehetőséget ad a megtérésre, s ha büntet, azt is kíméletesen, átmenetileg és haragját mérsékelve teszi. Isten „hosszú türelme” (hosszantűrése) mindezt egyszerre jelenti. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy a szent és igazságos Isten így, ilyen hosszú türelemmel reagál az ember bűnére. Hiszen a bűn nem pusztán egy törvény megszegése, hanem a szövetség felrúgása, a szeretetkapcsolat rombolása, igazságtalanság az Igazzal szemben, szeretetlenség a Szeretettel szemben, merénylet a Szent ellen. A bűn érinti Istent, aki szeretetből teremti az embert és szeretetből közösségre lép vele. Isten a bűnre adott válaszában is a Szeretet, az Igaz és a Szent marad. Szeretete a bűnös iránt irgalmas, haragos/ igazságos és türelmes szeretet. Irgalmas, mert a bűn nyomorúságos helyzetében lévő emberen megesik a szíve és segítségére siet, mindent megtesz szabadítása érdekében. Haragos/ igazságos, mert utálja a bűnt/gonoszságot, Igazságában szembesíti a bűnöst saját igaztalan helyzetével, érvényesülni engedi a bűn fájdalmas következményeit (büntet), s megkívánja a bűnös valódi megtérését, átalakulását. Türelmes, mert irgalmában lehetőséget és időt enged a bűnösnek bűne felismerésére és a megtérésre. Isten irgalmas szeretetének és ezzel együtt hosszú türelmének/hosszantűrésének megvallása fogalmazódik meg Isten embereinek azokban a nagy imáiban is, melyek kritikus helyzetekben mindahányszor Isten szent nevének tartalmát bizalommal idézik fel, s mintegy emlékeztetik Istent irgalmas és türelmes szeretetére. Ezt teszi Mózes a nép lázadásakor (Szám 14,18), Dávid és vele együtt a mindenkori bűnbánatot tartó ember (Zsolt 86,15, 103,8, 145,8), de a leviták is a babiloni fogságból visszatért népet összegyűjtve az újrakezdéskor (Neh 9,17). Joel a nagy irgalmú és türelmű Isten prófétájaként hív bűnbánatra (Jo 2,13), Jónást pedig egyenesen meglepi Isten irgalmának és türelmének nagysága (Jón 4,2). A „türelem” szó használata nélkül ugyan, de azok a szentírási szövegek is Isten hosszantartó türelméről tanúskodnak, melyekben Isten arról vall, hogy nem engedi fellobbanni a haragját népe ellen, vagy csak egy pillanatig fordítja el haragjában arcát övéitől (Iz 48,9; 54,8; Zsolt 30,6). Isten jogos haragját irgalmas és türelmes szeretete mérsékli, s éppen ez nyilvánítja ki isteni mivoltát és szentségét (Óz 11,7–9). Ahogy a történelmet formáló hatalma, jövőt ismerő tudása és igazságossága, úgy irgalmas és türelmes szeretete is lényegi jegye és egyben kritériuma az élő és igaz Isten istenségének. Az ószövetségi könyvek keletkezésének időrendjében utoljára íródó Bölcsesség könyve mintegy az egész ószövetségi istentapasztalat summázataként, szintén egy ima kontextusában a következő kifejezéseket használja Isten könyörületes és türelmes magatartásának átfogó jellemzésére: Isten „elnéző az emberek bűnei iránt, hogy bűnbánatot tartsanak”, „szelíden ítélsz és nagy kímélettel vezetsz bennünket”, „enyhén bünteted, akik hibáznak” (Bölcs 11,21– 12,2). A szerző megvallja, hogy Isten irgalmas és türelmes magatartásában isteni hatalma, bölcsessége és teremtői hűsége nyilatkozik meg. Az isteni türelem mint kímélet és szelíd vezetés nem a gyengeség vagy a közömbösség, hanem éppen a valódi erő és a bölcs törődés jele, azt az üzenetet hordozza, hogy Isten „az élet barátja”. Szent Pál apostol Krisztustól visszafelé tekintve az egész ószövetségi nép történetére, sőt a pogány népek történelmére is, úgy jellemzi ezt a teljes világtörténeti korszakot, mint Isten türelmének/hosszantűrésének idejét (Róm 3,25). Ez az isteni türelem azonban folytatódik a jelenben, az egyház jelenében is, hiszen „Isten végtelenül jó, türelmes és elnéző”, mert „irgalma bűnbánatra akar vezetni”. Ezért az embernek nincs joga ítéletet mondani embertársa fölött, hanem az ítéletet Istenre kell bíznia (Róm 2,4). Az apostolnak ugyancsak Isten türelme jut eszébe akkor, amikor a Jézus Krisztust elvető zsidó kortársainak és főként a zsidó nép vezetőinek a sorsára gondol, akik bár pusztulásra érett edények, Isten mégis elviseli őket nagy türelemmel (Róm 9,22). A második Péter-levél szerzője arra a kérdésre, hogy miért „késlekedik” Krisztus dicsőséges eljövetele, szintén az isteni türelemre hivatkozva válaszol: „[Isten] türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson” (2Pt 3,9).

 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.