Toldi Éva: "VISELJÉTEK EL EGYMÁST SZERETETTEL!"

Korlátlannak hitt szabadságtudatában és határtalannak gondolt lehetőségei közepette – főként a fiatal –, ily módon gyakran közösségi kontaktusában is elgépiesedik; kommunikációja kapkodóvá, beszéde hadaróvá válik, kapcsolataiban szelektál: akivel nem tud a maga alapsebességén szót érteni, azt türelmetlenül otthagyja, lerázza, s továbbszáguld az időkerékben megállás nélkül… Ennek következménye legtöbbször a nemzedékek közötti feszültség, a türelmetlenségből fakadó konfliktusok sokasága. Dr. Csernai Balázs tapolcai kisegítő lelkészt arra kértem, ossza meg tapasztalatait a generációs problémákról, és azok megoldásának lehetséges módozatairól.

Mivel magyarázható, hogy az emberek egy része aránylag tűrőképes, mások képtelenek a legkisebb türelmet is gyakorolni?

Mindenekelőtt tegyük fel azt a kérdést, hogy mi is a türelem? Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy észrevegyük: a türelem a tűr szóból származik. Türelmesnek lenni tehát azt jelenti, hogy eltűrünk kellemetlen, fájdalmas dolgokat. Éppen ezért azt mondhatjuk, hogy a türelem ott kezdődik, ahol elfogy: amikor elfogy a tűrőképességünk, akkor tapasztaljuk meg a türelmetlenséget, ami dühöt, haragot vagy agressziót válthat ki. Gyakran érezzük, milyen nehéz türelemmel tűrni mások lassúságát vagy gyorsaságát, fájdalmat, vitában megnyilvánuló értetlenséget, meggyőződésünkkel való ellenkezést. Gyakran úgy tűnik, emberfeletti tűrőképességre lenne szükségünk. Miért ilyen nehéz türelmesnek lenni? Más szóval: hol húzódnak a türelmetlenség gyökerei? Türelmetlenségünk feltár egy mélyebb fájdalmat, amit amiatt érzünk, hogy nem vagyunk mindennek urai. Fáj az, hogy vannak korlátaink, vannak határaink. Így a türelmet igénylő percekben szembesülünk tehetetlenségünkkel, azzal, hogy bizonyos dolgokon nem tudunk változtatni. Ennek az elviselése pedig azért nehéz, mert megtapasztaljuk, hogy nem vagyunk mindenhatók. Így türelmetlenségünk végső soron elvezet bennünket Istenhez is. Persze ez a találkozás többnyire fájdalmas, hiszen azt érzékeljük, hogy Isten nem úgy „működik”, ahogyan mi szeretnénk. Ha pedig segítségét kérjük, nem mindig úgy és akkor válaszol kéréseinkre, imáinkra, ahogyan azt tőle elvárnánk. Így, amikor az események nem úgy alakulnak, embertársaink nem úgy viselkednek, ahogyan azt elképzeltük, akkor megtapasztaljuk határainkat, és attól szenvedünk, hogy nem tudjuk befolyásolni az eseményeket vagy mások cselekedeteit. Hogy ki mennyire türelmes, az – alkati adottságokon túl – attól függ, mennyire sikerült kiengesztelődnie saját és mások korlátaival, határaival.

Mi az oka annak, hogy fiatalok és idősebbek kommunikációjában elfogy a türelem, s gyakran kisiklik a kapcsolat egészen? Néha családok hullnak szét emiatt, s szótlanul oldalaznak egymás mellett szülők és kamasz fiatalok, hogy a súrlódásokat elkerüljék…

Emberi természetünk sebzettségéből adódóan kapcsolatainkat is megpróbáljuk a magunk érdekei és szempontjai szerint irányítani. A család egyik legfontosabb hivatása éppen az, hogy megtanítson bennünket a különböző érdekek összehangolására, határaink és korlátaink elfogadására. A fiatalok és az idősek kapcsolatát lelkipásztori szolgálatomból adódóan mindkét oldalról látom. Nagyon gyakran találkozom idősekkel, s minden állomáshelyemen igyekeztem megszólítani a fiatalokat is. Velük beszélgetve legtöbbször azt tapasztaltam, hogy a fiatalok felismerik az idősek értékeit, s látják azt is, hogy az ő életbölcsességük nagy kincs. Mégis nemegyszer úgy látják, hogy ezzel a kinccsel a mai világban – első ránézésre – nem sokat tudnak kezdeni. Vannak, akik szeretik azt, amikor az idősek gyerekkorukból vagy fiatalságuk idejéből mondanak el történeteket, és osztják meg élettapasztalataikat. Az elmúlt évtizedekben többször is nagyon nagyot fordult a világ. Azok az értékek, amelyeket az idősek át szeretnének adni a fiataloknak, gyakran nagyon fontos emberi és isteni értékek, s nem változtak meg az idők során. Ám ezek egészen más módon vannak jelen fiatalok és idősek gondolkodásában, világlátásában, hétköznapi életében. Így úgy tűnik, mintha az idősek és a fiatalok egészen más koordináta-rendszerben gondolkodnának. Így azok a szempontok, amelyek az idősek életében tökéletes útjelzőként működnek, a fiatalokéban egészen elhanyagolhatónak tűnnek. Fontos látni, hogy nem az értékek, hanem azok megfogalmazása változott sokat. A fiatalok és az idősek kapcsolatában tehát az egyik legnagyobb nehézség az, hogy idősek és fiatalok egészen más nyelven beszélnek. Mérhetetlen gazdag tapasztalatokkal rendelkező egyházunk is szembesül ezzel a problémával, amikor hitét, tanítását akarja továbbadni. Hiszen ma már nagyon kevesen értik az „egyházias” szakzsargont, első hallásra az általunk közvetített üzenet gyakran alig érthető. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy az evangéliumot, Krisztus örömhírét a nem hívő és kereső emberek számára is jól érthetően fogalmazzuk meg. Mint mindenütt, a nemzedékek közti párbeszédben is nagyon fontos tehát a közös nyelv megtalálása. Természetesen a nyelv, a kommunikáció mindig a családtagok, illetve a párbeszédben résztvevők közti egységnek, közösségnek – kommuniónak – a gyümölcse. Így a közös nyelv megtalálásának feltétele a család összetartásában, egységében rejlik. Egység híján ennek kifejeződése, a kommunikáció is akadozik. Ahhoz, hogy növekedni tudjunk a családban vagy a közösségben, el kell tudnunk fogadni saját és embertársaink határait, korlátait és gyengeségeit. Tökéletességünkről és mindenhatóságunkról lemondva ismerhetjük fel egymás személyes gazdagságát. Így családtagjainkban, ismerőseinkben, s végső soron minden emberben felismerhetjük Isten ajándékát, aki épp e személyek által gazdagít bennünket. Egymás gazdagságában, kincseiben osztozva mélyül el az egység, s válik egyre könnyebbé a másik felé megélt türelem.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.