Gárdonyi Máté: A vallási türelemről

A mai közbeszédben a tolerancia úgy jelenik meg, mint a kölcsönös türelmesség civilizációs normája, amely az eltérő véleményekből, szokásokból és életformákból adódó konfliktushelyzetek kezelésére és megelőzésére szolgál. Ez a toleranciafogalom a keresztény kultúrkörben alakult ki, és részben teológiai, részben politikai megfontolások alapján eredetileg vallási türelemként értelmeződött.

A hitbeli meggyőződés tiszteletben tartására ugyan korábbi időkből és más vallási közegből is lehet példákat hozni, ahogyan azonban a tolerancia eszméje a modern (másként demokratikus vagy „nyitott”) társadalom szerveződésének egyik alapelvévé vált, az a reformáció kora utáni európai és észak-amerikai társadalomfejlődés sajátossága. Ehhez maga a „tolerálni, eltűrni” kifejezés már adott volt a teológiai szaknyelvben, legalábbis Aquinói Szent Tamás óta, aki Summájában azt a kérdést is tárgyalta, hogy „vajon kell-e tolerálni a hitetlenek szertartásait” (Summa Theologiae, II-II, q 10, a 11).

A HITVALLÁSI IRÁNYZATOK EGYÜTTÉLÉSÉRŐL

A reformáció századában a vallási türelem eszméje először a humanisták körében talált támogatókat. Rotterdami Erasmus 1523-ban, amikor kritika tárgyává tette Luthernek a szabad akaratról vallott, általa egyoldalúnak ítélt nézeteit, amellett érvelt, hogy a jámbor híveket nem szabad megzavarni részletkérdések körül zajló teológiai vitákkal, később pedig egy evangéliumi alapokon nyugvó, „egyszerű” kereszténység mellett szállt síkra, mely az erkölcsre és a spiritualitásra helyezi a hangsúlyt a dogmatika helyett. Az Erasmus nyomában járó humanisták gyakorlati javaslata az volt, hogy a hitvitázó felek egyezzenek meg egy közös hitvallási alapban, ezáltal megőrizve az egyház egységét, s az egyéb teológiai témákat tekintsék szabadon követhető véleményeknek (Georg Witzel és Georg Cassander művei az 1560-as években). Ez a megoldás azonban, mint hamis békülékenység (irenizmus), általában elutasításra lelt mind a katolikus, mind a protestáns táborban, mivel az igazság sérelmét látták benne. A felekezetek intézményesülése, majd egyes országokban a felekezeti pluralitás felszámolásának kudarca aztán szinte kikényszerítette a vallási türelmet, ami azonban másként értelmeződött a protestáns, illetve a katolikus többségű államokban. Azokban az államokban, ahol nem sikerült gátat szabni a reformációs mozgalom szétforgácsolódásának, teret nyert az a nézet, hogy a hitvallási irányzatok együttélése, meghaladva a többség-kisebbség paradigmát, kellő szabályozással fenntartható. Csakis ebből a szempontból lehet előfutárnak tekinteni Erdélyben az 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozatát, amely nem mondott többet, mint hogy a lelkészek szabadon dönthetnek az általuk hirdetett hitelvek felől, a község (a helyi közösség) pedig szabadon felfogadhatja azt a lelkészt, „az kinek tanítása ő nekie tetszik”. A hangsúly tehát itt az igehirdetésen és annak elfogadásán volt. A 17. században Észak-Amerika angol gyarmatain az anglikán államegyháztól idegenkedő nonkonformista (disszenter) közösségek hasonló módon tekintettek egymásra, a tolerancia azonban a katolikusokra és a szentháromság-tagadókra nem vonatkozott. Maryland 1649-ben hozott, a katolikusokat is emancipáló vallásügyi törvénye csak egy epizód maradt, mert a protestánsok, mihelyt vezető szerephez jutottak a gyarmat kormányzásában, visszavonták azt. Magában az anyaországban a polgárháborús évtizedeket lezáró „dicsőséges forradalom” tolerancia-törvénye (1689) szintén az anglikán egyháztól elkülönülő szektákra vonatkozott. Az angol történelemnek ezen a jelentős fordulópontján jelentette meg John Locke Levél a vallási türelemről című írását, melyet mindmáig úgy értékelnek, mint a liberális valláspolitika alapművét.

TOLERANCIA A KATOLIKUS MONARCHIÁKBAN

Másként viszonyultak a vallási türelemhez azokban az államokban, ahol az uralkodóház katolikus maradt, viszont szembe kellett nézni egy protestáns kisebbség tartós létezésével. A Francia Királyságban a hugenottaháborúk sorát lezáró nantes-i ediktum (1598) a katolikus vallás előjogainak fenntartása mellett lehetővé tette a „reformált vallás” követőinek magán vallásgyakorlatát, viszont a nyilvános vallásgyakorlást keretek közé szorította. A tolerancia katolikus felfogásának elméleti alapjait a jezsuita Martin Becanus, bécsi udvari gyóntató fektette le 1623-ban kiadott Manuale Controversiarum című művében. Arra a kérdésre, hogy „a katolikus fejedelem tolerálhatja-e az eretnekeket saját tartományában”, a szerző azt a választ adta, hogy a katolikus uralkodó semmiképpen sem támogathat eretnekséget, mert az bűn, viszont bizonyos esetekben eltűrheti, megengedheti azt. Becanus – a Habsburgok uralma alatt álló területek viszonyait szem előtt tartva – három esetben tartotta megengedhetőnek a protestáns vallásgyakorlatot: az uralkodó nem tudja megakadályozni, mert a protestánsok sokan vannak, sok helyen és befolyásosak; nagyobb jót remél az engedélytől, bízva abban, hogy a katolikusok lassanként megerősödnek, és vallásuk vonzóvá válik a kisebbség előtt; az engedéllyel egy nagyobb rossz kerülhető el, az tudniillik, hogy a protestáns alattvalók összefogjanak külföldi hatalmakkal. A vallási türelemnek ez az értelmezése magában foglalta azt, hogy itt egy kisebbségnek adott uralkodói kegyről volt szó, és még akkor is érvényesült, amikor már hatottak a felvilágosodás eszméi. II. József császár Magyarországra is kiterjedő türelmi rendeletének (1781) kezdősorai, miszerint „minden kényszer, amely az emberek lelkiismeretére erőszakkal hat, felettébb ártalmas, ezzel szemben az olyan helyes türelem, amit a keresztényi szeretet javall, mind a vallásra, mind az államra nézve igen nagy haszon forrása”, nem feledtethetik, hogy ez a kegyaktus továbbra is korlátok között érvényesült. A rendelet az evangélikus, református és ortodox alattvalók számára bővítette a magán vallásgyakorlat körét, amennyiben kellő létszám és anyagi fedezet esetén – nem veszélyeztetve az érintettek adózóképességét! – engedélyezte, hogy imaházakat építsenek, amelyeknek azonban se tornyuk, se harangjuk, se utcára nyíló bejáratuk nem lehetett úgy, mint a nyilvános templomoknak, a vegyes házasságokból származó gyermekek felekezeti hovatartozását szabályozó paragrafus pedig továbbra is fenntartotta „az uralkodó vallás előjogát és kiváltságát”. A protestánsok és az ortodoxok vallásgyakorlásának korlátozását – eltörölve a magán- és nyilvános vallásgyakorlat különbségét – a magyar közjognak megfelelően csak az 1790/1791. évi országgyűlés szüntette meg (1791: XXVI–XXVII. tc.).

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.