Görföl Tibor: ISTEN TÜRELMES RENDJE
Görföl Tibor
A világ folyamatainak, viszonyainak és struktúrájának alakulásával kapcsolatban még a legfőbb angyalok is folyamatosan új dolgokkal szembesülnek, vagyis még az angyalok sem tudják előre, hogy miként alakulnak a világ és a történelem legbelső eseményei – mondotta egykor Aquinói Szent Tamás. Akkor mit tudunk elmondani mi, emberek arról, hogy milyen módon vesz részt Isten a történelem irányításában?
A TÖRTÉNELEM NYITOTTSÁGA
A történelem iránti fokozott érdeklődés rendszerint olyan időszakokban figyelhető meg, amelyekben a történelmi események komoly megrázkódtatást okoznak a kor embereinek. Nyilván nem véletlen, hogy a történelemről kidolgozott első átfogó keresztény gondolatmenet pontosan az 5. századi nagy népvándorlási hullám idejére esett: Ágoston Róma feldúlása után próbálta tisztázni, hogy a világ folyásán belül milyen viszonyban állnak egymással az isteni és az istenellenes erők. Egy-egy korszak történelmi tájékozódási kísérletei és a történelem vizsgálatából leszűrt megállapításai persze elsősorban nem magukról az időbeli eseményekről árulnak el lényeges dolgokat, hanem arról a korról, amelyben megszületnek. Aki tudja, hogy valamely konkrét időszak embereit mi foglalkoztatja a saját történelmükből, az egyúttal azt is tudja, hogy miként tekintenek saját magukra: a múltjuk és a jövőjük fontos kérdései egyben a saját fontos kérdéseik is. Ezen a téren történetének kezdetén a kereszténységnek elsősorban olyan törekvésekkel kellett felvennie a küzdelmet, amelyek azt célozták, hogy pontosan kiszámítható legyen a történelem menete. Több olyan szellemiség is létezett ugyanis az ókorban, amely számokkal, aránypárokkal, precízen rögzíthető számszerű viszonyokkal mintegy jól áttekinthető térképet igyekezett készíteni az idő folyamatáról. A kiszámíthatóságnak ebbe az igényébe ékelték bele a korai keresztény gondolkodók a történelem nyitottságáról vallott meggyőződésüket, lényegében annak az elemzését, amit ma üdvtörténetnek nevezünk. Azt próbálták bemutatni, hogy bár visszatekintve szabályos rendet alkotnak a kereszténységre mutató előjelek és maguk a keresztény események (például a messiási jövendölések és a messiási tettek), előre nem volt kiszámítható semmi, mert a történelem menetében folyamatosan új és váratlan események következnek be. A korai kereszténység egyik legalapvetőbb tapasztalata pontosan a lelkesítő újdonság, magának a kereszténységnek a felemelő újdonsága volt ‒ és nem utolsósorban ebben különbözik mai formájától, amely jobbára megfáradt tekintettel néz végig mindazon, ami egykor felrázóan meglepő volt, ma viszont már csak magától értetődőnek számít. A történelmi érdeklődéssel kapcsolatban ma talán három alapvető tendencia állapítható meg. Egyrészt a múlt megismerésének szándékát gyakran felváltja a jövő kifürkészésének igénye. És mi sem jellemzőbb a mai viszonyokra, mint hogy a számos bizonytalanságtól és kiszámíthatatlanságtól kínzott történelmi ember még a kiszámítható jövőbeli tragédiát is nagyobb készséggel fogadja, mint saját korának bizonytalanságait. Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a küszöbön álló véget, a küszöbön álló kozmikus pusztulást jövendölő előrejelzések időről időre óriási figyelemben részesülnek: úgy tűnik, még mindig jobb a kiszámítható pusztulás, mint a kiszámíthatatlan történelmi út. Másrészt a múlt elmélyült és beható vizsgálata gyakran szervesen összefügg a saját kor és a saját identitás fontosnak tartott vonásaival (akik például előszeretettel emelik ki a magyarok különleges európai helyzetét, szívesen kutatják népük ázsiai előtörténetét, aminek érdekes és ijesztő megnyilvánulásai egyaránt vannak). Harmadsorban, különösen a vallásosság síkján, teljesen el is sorvadhat a történelmi idő iránt tanúsított figyelem. Ahhoz ugyanis szükség van valamilyen lelki és szellemi tágasságra, hogy az egyéni vallásosság kérdései meg tudjanak nyílni a történelem és az univerzum nagy problémáira. Ilyen szellemi tágasság nélkül az egyéni vallási tudat és lelkiség beéri a személyes élet visszásságainak, nehézségeinek és problémáinak boncolgatásával. Minden gyakorló lelkipásztor tudja, hogy a saját életének nyomorúságaira megoldást kereső száz keresztényre jó, ha egy olyan jut, akit az üdvtörténet nagy dilemmái nyugtalanítanak. Pedig arra is vannak szép példák, hogy a belső élet fokozatos gazdagodásával és tágulásával párhuzamosan az ember érdeklődése önmaga helyett egyre inkább a kozmosz és az idő nagy összefüggéseire kezd áthelyeződni. Végső soron persze ez lenne a keresztény lélek normális mozgása, hiszen élettörténete és belső növekedése során a keresztény ember folyamatosan új és nagy dolgokat, a világ és az idő új és nagy összefüggéseit fedezi fel, amelyekhez képest a saját apró-cseprő gondjai egyre inkább eltörpülnek. Ugyanakkor jellemző, hogy egészen a 7. századig (Hitvalló Maximoszig) kellett várni arra, hogy olyan aszketikus-spirituális mű szülessen, amely nem a spirituális pszichológia valamilyen dilemmáját helyezi a középpontba, hanem azzal a kérdéssel kezdődik, hogy miért lett Isten emberré. Már ennyi is elég lenne annak megsejtéséhez, hogy Maximosz kivételesen nagy szent volt.
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.