Marton Árpád: „Valld be, hogy ismered ezt a vidéket”

Kossuth-díja, akadémiai tagsága ellenére sem veszítette el játékos kedvét. Gross Arnold a középkori mesterek aprólékosságával alkotott, egyfajta időtlenség szigetét hozva létre maga körül; kedves, bohó, légies teremtményekkel bíbelődve, akik a világból már-már kiveszett otthonosságérzéssel lebegnek csipkefinomságú metszeteinek valószerűtlenségében.

aAzazhogy lássunk csak a csipke mögé! Nem keserűség, fanyar élettapasztalat-e az, ami gyermekesnek, olykor gyermetegnek álcázza magát? Nem tragikus-e az összkép, ha mélyére tekintünk a csetlő-botló figurák, suta tündérlények, nyurga leányalakok, jámbor, bámész és szájtáti lábasjószágok, öntetszelgő fura teremtések eme bizarr panoptikumának? Nem szorul-e el a szív a metszeteket nosztalgikussá aranyozó, németalföldi alkonyfények láttán? Miért tükröződik egy-egy félszeg pocsolya opál felületében a végtelen ég? Minő melegség hívogat magányos villanykörték szürkület-órán felizzó fénybogarából? Ez a távolba, illuzórikus mesevalóba tükröztetett aranykor, amelyben a művész elveszett gyerekkori kertje merül föl újra meg újra, nem örökös honvágyunk húrjait pendíti-e meg? Gross tündérvilága akárha a Weöresének volna képi megfelelője, játszi gesztusaiban éppannyira tragikus. Akár viráglétre kárhoztatott, emberarcú dáliái. Dróton fityegő, bábszínházi bukolikája. Akár a mester képzeletét benépesítő bádogvonatok talmi csilingelése- nyikorgása. „A homályba-bukó messzi cserjék: / mind káprázat, reménység, vagy emlék”¹ – rímel a vers a rézkarc kétarcúságára. – „Látod: romló kövek és visszasírt virágok, / egyforma remegés a hinár közt – ennyi a víz alatti város” – dünnyög egy csellóhang szelíd mélabúja, hogy a vágyva vágyott játékosság józanító, keserű ízzel telítődjék: „S egy rozsdás ördög itt lakik, / rózsa kelyhében, lány fülében bujdokol, / komoly, zord, mint a vén tanár, / A kert széthull, de ő itt egyre körbe jár.”²

Gross Arnold büszkén vállalta a maradiság vádját is akár: egyike volt ama keveseknek, akik az őszinte mesélőkedv, netán a csökönyös önigézés varázsát többre tartották mindenféle avantgárd mesterkedésnél. Tudatosan tette magát némiképp kívülállóvá a kortársi képzőművészet inkább művészetelméleti, semmint alkotói útkereséséből. Mintha a játék kedélyes ártatlansága, lélek és vonal kimeríthetetlen bájú harmóniája, egy plátói világ dédelgetése, akár valami divatjamúlt hóbort, veszélytelen tényező volna az öntörvényűség világában. Pedig ez a létünk láthatatlan lényegét fürkésző „tündéri realizmus” minden felhőtlensége ellenére fanyar, olykor dacos elszántsággal fordít hátat az evilág farkastörvényeinek. Kín-torna az, ami csupán kintornának látszott. „Majd e várost is levetem, hogy semmi se maradjon. / Hadd ússzék multam mélyén, rezgetve hinár-takaróját, / siratva virágait és hajdani zenéjét.”³ Az időtlenség nyugalmával szemez ez a konok művész az idővel, hogy metszeteinek pár tenyérnyi univerzumába mentsen mindent, ami csak a világból öröklétre érdemes.

(Gross Arnold munkáinak áll andó kiáll ítása Budapesten, a Bartók Béla út 46. szám alatti Gross Arnold Műterem-Kávéházban látható.)

Jegyzetek:
A cím Weöres Sándor Bútorok, holmik című verséből való.
• ¹ Rongyszőnyeg 159.
• ²Serenitas
• ³A víz alatti város