Paksa Balázs: Eszmény és valóság
A tömegkultúra családképe
Ha a család témája kerül szóba a kortárs kommerszfilmmel összefüggésben, leginkább habkönnyű romantikus komédiák, idilli családi kalandfilmek (lehetőleg kutyussal) és civakodó, ám összességében egymással megbékélt házaspárok jutnak eszünkbe. A tavaly év végén bemutatott Csillagok között és Holtodiglan – műfaji álruháik ellenére – hollywoodi tömegtermékhez képest szokatlanul árnyaltan mesélnek családos hőseikről.
aAz álomgyár manapság talán legünnepeltebb rendezője, Christopher Nolan szándékait mindennél jobban jellemzi az az anekdota, ahogy a készülő film zenéjét Hans Zimmerre bízta: végleges forgatókönyv és egyetlen leforgatott jelenet nélkül írt egy oldalnyi szöveget a Csillagok között drámai alapkonfliktusáról, s ezt átadva arra inspirálta a zeneszerzőt, hogy 24 óra alatt alkosson valamit. Az elkészült szomorkás zongoradallam tökéletesen jellemzi az egyébként szédítő távlatokkal zsonglőrködő film lényegét: egy apa és lánya fájdalmas elválását, és a jövőbeli viszontlátás egyre halványuló reményét. A Föld megmentése érdekében végrehajtott űrutazás és annak tudományos igényű ábrázolása azonban két szempontból sem csupán kulissza. A kölcsönös félreértésekkel tűzdelt távollét egyrészt sorstragédiává alakul a gravitációs idődilatáció miatt: egy féreglyukhoz közeli bolygón való landolás hossza földi időben mérve 23 évre nyúlik. Az apa (Matthew McConaughey) törekvése, hogy biztonságban tudhassa lányát (MacKenzie Foy/Jessica Chastain), végzetes sebet kap. A szeretet hétköznapi ésszel felfoghatatlan távolságokon is felülemelkedő erejét ugyanakkor kozmikus dimenzióba emeli a rendező, aki ki is mondatja az egyik, édesapját hátrahagyott űrhajóssal (Anne Hathaway): a szeretet talán épp egy magasabb, mindent átfogó értelem megnyilvánulása. Bárhogy is, a Spielbergtől megörökölt Csillagok között kétségtelenül magán viseli eredeti kiötlőjének melodramatikus megközelítését, ám szereplői minden vívódásuk ellenére önazonosak maradnak.
Korántsem mondható el ez David Fincher filmjének szereplőiről. A Holtodiglan igazi trükkje, hogy maga is bújócskát játszik a nézővel: krimiként indul, thrillerként folytatódik, majd a néző elvárásait mind jobban megfricskázva éjsötét családi drámába torkollik. A felesége (Rosamund Pike) eltűnését gyanúsan könnyen tudomásul vevő férj (Ben Affleck) ugyanúgy kényszerű szerepet alakít, mint a nyomozók és a hitves szülei: a médiafüggő közvéleménynek játszanak, mely a közösségi média térhódításának idején még egy ügyetlen mosolyból is terhelő bizonyítékot fabrikál. A cselekmény nyaktörő fordulatai nyomán pedig kirajzolódik előttünk egy olyan házasság, melyben az „önmagunkról szebbet hazudni” önző igénye lassan megöli a bizalom és a törődés utolsó szikráit is. Fincher ezzel a kényszeres önreprezentáció rendkívül veszélyes következményeit hangsúlyozza, a folytonos szerepjátszásban ugyanis mind igazság-, mind valóságérzékünk menthetetlenül elveszik, hogy rögeszméknek, paranoiának és lélekromboló perverzióknak adja át helyét. A Holtodiglan e rémisztő értelmezését a nyitójelenet sejteti, a zárlat pedig beteljesíti: a férj azon tűnődik, legszívesebben meglékelné szíve választottjának fejét, hogy végre beleláthasson gondolataiba. Fennkölt eszmények és gyomorbavágó valóság – jellemezhetnénk Nolan és Fincher filmpárosának alapállását, ám a radikális műfaji és hangvételbeli különbségek dacára a két rendező ugyanazon oldalra állt legfrissebb munkájával: míg egyikük fennkölten megénekli a szeretet hatalmát, másikuk – nyugtalanító figyelmeztetésként – annak dermesztő hiányát rögzíti.