Ha elképzelünk egy családot, valószínűleg egy apa, egy anya és gyermek (vagy gyermekek) képe jelenik meg előttünk, tágabb értelemben pedig hozzászámítjuk még az apai és anyai nagyszülőket, szülők testvéreit, azok gyerekeit. Ez a számunkra oly természetes felfogás nem általános a világ népeinél. A gyerekek felnevelése vagy a mindennapok terheinek megoldása komoly erőfeszítést jelent a hagyományos kultúrákban vagy a nagyon egyszerű életkörülmények között élő népek körében is; szükségük van a társak anyagi és érzelmi segítségére.

A család mint kapcsolatháló

A baba foganásától vagy akár még a foganás előtt is a családnak nevezett kapcsolathálóba lép be. A trobriandszigeteki bennszülöttek hite szerint az elhunyt ősök szelleme a túlvilágon lassan visszafiatalodik, gyermek-szellem lesz belőle, aki szeretne beköltözni egy anya méhébe, és megszületni. Kiválaszt magának egy neki tetsző nőt és a fejére telepszik, a fejen keresztül a vér segítségével elindul lefelé, az anyaméhbe. A lassan lefelé haladó szellem- gyermek a fejen áthaladva fejfájást, majd a gyomor felé közeledve gyomorégést, émelygést, hányást okoz édesanyjának (láthatjuk, hogy ezek a tipikus korai terhességi tünetek), s a vér, ami korábban menstruációs vérként távozott az anyától, most a szellem-gyermeket utaztatja lefelé. A rokonságon belüli reinkarnáció egymástól igen távoli kultúrákban megtalálható, például nyelvrokonaiknál, a szibériai hantiknál és manysiknál is. Itt a sámán tudakolja meg a gyermek születése után, hogy melyik elhunyt ős óhajtott visszatérni benne a világra. Így van ez a trobriandiaknál is, ahol a magzatgyermek már foganása előtt élőlény, és a tágabb család tagja volt, illetve lesz újra.

A férfinak ennél a foganási modellnél nincsen szerepe, ezért az apa szerepe kérdésessé válik. Úgy gondolták, hogy a gyermek beköltözéséhez nincsen szükség férfira, de tudják, hogy szüzek nem szülhetnek: ugyanis meg kell nyitni a kaput a gyermekek számára, s abba a nőbe szívesebben költöznek gyermekek, aki jó tág, bejáratott kaput tud biztosítani számukra. Érthető, hogy az ilyen társadalmakban a vagyon és a közösségben betöltött pozíció nem apáról fiúra, hanem nagybácsiról unokaöcsre öröklődik, hiszen ő a legközelebbi férfirokon. Ezt a fajta rokonsági rendszert matrilineáris leszármazási rendnek hívjuk, mert az anyai ágon tartják a rokonságot.

Ugyanakkor a házasság fontos itt is, egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti. A házastársak egy kunyhóban laknak, és a feleség családja anyagilag is segíti őket, a férjnek különböző szolgálatokat adnak. A férj pedig közvetlen rokonait, lánytestvéreit és azok gyermekeit támogatja ajándékokkal.

A nuereknél ezzel szemben a házasságkötéssel a születendő gyerekek átkerülnek apjuk apai, patrilineáris leszármazási csoportjába.

Ha kíváncsiak vagyunk, hogy egy közösségben milyen a családi, rokonsági rendszer, érdemes megnézni, milyen szavakkal illetik egymást a családtagok. Ma nekünk külön szavunk van a szülőkre, testvérekre, a különböző generációba tartozó felmenőinkre, de nem különböztetjük meg az anyai és apai rokonsági ágat. Az udmurtok például egészen különböző szót használnak az apai (peresataj és peresanaj) és az anyai (csuzsataj és csuzsanaj) nagyszülőkre. Feltételezhető, hogy a különböző szavakhoz hajdan más-más viszonyulás, viselkedési norma is társult, de ez mára már nem tetten érhető. Számos kultúrában megfigyelhető a névtabu rendszere, amikor a fiatalabb generáció nem ejtheti ki az idősebbek nevét, csak utalhat rá. Sőt, az is előfordul, hogy a család legidősebb tagjának már rajta kívül senki nem tudja a nevét, hiszen nincs kitől meghallani. Ismerünk olyan kultúrát is, ahol az idősebb felnőttek elnevezése megegyezik a szülőkével, tehát mindenkit apának, illetve anyának hívhatnak.

A rokonság, a család-tudat összekötő ereje számos generációra visszamenőleg számon tartott. A közös őssel rendelkező rokonsági csoportok számon tartják egymást, közösen vesznek részt az élet folytonosságát biztosító nagy rítusokon, évszakfordulókhoz köthető ünnepeken. A teljes rokonságot összehívó szertartások mellett számos olyan ünnep is van, melyen az egymással szorosabb kapcsolatban élő, közelebbi rokonok találkoznak. A Volga vidékén élő, elsősorban földműveléssel foglalkozó udmurtok portáján ott van a közös imaház, melyben a kommunista idők tiltó rendelkezései előtt a család összegyűlt imádkozni, s ahol a mitikus ősök emlékeit őrizték. (Zalaegerszegen van finnugor skanzen, ott meg is lehet tekinteni a kualát, azaz az imaházat.) Ausztráliában az étkezési tabuk, a közös totem, a homokból lerajzolt mitikus ős megjelenítése volt jellemző, de minden kultúrában kimondásra kerül valamilyen formában az ősök tisztelete a rokonságon belül.

Egységes kultusz

A kultusz egysége fontos összetartó ereje a családoknak. Szibériában például az enyeceknél, de számos más kis népnél is egy-egy ágazatnak, rokonsági csoportnak saját sámánja volt, akik máshova tartozó rászorulóknak is segíthettek, de elsősorban saját közvetlen környezetük egészségéért és jólétéért voltak felelősek. A sámán erejét arról ítélték meg, hogy mennyire képes biztosítani közvetlen családja termékenységét, sikerét, szerencséjét. Ugyanakkor a sámán erejét a mögötte álló rokonsági csoport biztosítja, az ő részvételük erősíti a sámánt túlvilági utazása során, és hozzájuk tér vissza.

A nagy tavaszi ünnep a szibériai nganaszanoknál kilenc napig is eltarthat, s ezalatt a sámán bejárja az alsó és a felső világot, meglátogat minden olyan istenséget, akinek jóakaratától függ az elkövetkező gazdasági év sikere. Közben felelevenítik a teremtésmítoszt is, ahol voltaképpen ugyanezt tette a kultúrhős, az emberek ősatyja. Ő rendezte be a földet, házasságot kötve Földanyával, Napanyával és Tűzanyával, s megkapta tőlük az élethez szükséges állatokat, azaz a rénszarvasokat és a halakat, valamint a fémeket és a tüzet. Még ezzel sem volt azonban készen a föld az emberi életre, mert különböző emberevő óriások is éltek rajta. A kultúrhős ezeket is kiirtotta, illetve egy-egy leányt feleségül vett közülük. Végül sámánerejével felment a Holdba, s elvette a Hold leányát. Azóta is a Holdon látható, dobostul hozzáragadt az égitesthez – s az ő gyermekeik az emberek. (Aki nem hiszi, nézze meg a teliholdat, ott látható rajta!)

A házasság szövetsége

A tavaszi, világot újrarendező ünnep tehát ezt a mítoszt teszi újra meg újra elevenné, emlékezetbe idézi, hogy tulajdonképpen minden rokonságban van a nganaszan emberrel, hiszen közös az ősatyjuk. A házasodás szabályai azonban szigorúak: a rokonságon belül nem szabad házasodni. Számos hősének szól arról a hosszú útról, amit a legény megtesz, hogy feleségül vehető leányt találjon. (Ugyanakkor arra is van példa az énekekben, hogy ezt a szabályt nem feltétlenül vették komolyan.) Az Afrikában élő nuerek sokszor idézett mondása szerint: ők az ellenségeink, ezért velük házasodunk. Láthatjuk, hogy a világ két sarkán hasonló filozófia alapján gondolkoznak az exogám, azaz más törzsből feleséget hozó népek. A házassággal kialakul egy szövetség a két fél között, ami több generációra megszilárdíthatja a békét – mint azt a fenti, szibériai mítoszban is láthattuk az emberevő feleségek példáján.

A család magját egy férfi és egy nő alkotja, de bőven találunk olyan kultúrákat, ahol egy férfinak több felesége is lehet. A több asszony gyakran a férfi gazdagságát szimbolizálja, mindenki számára nyilvánvalóvá teszi, hogy ő képes eltartani két családot is. Máshol azonban, mint például észak-amerikai indián kultúrákban, az első asszony mellé segítő gyanánt vesz a férj új asszonyt, aki gyakran az első feleség húga – így a jó kapcsolat is biztosítva van a feleségek között. Kettejük között megoszlik a házimunka, a gyereknevelés gondja-baja. Több feleséggel rendelkező férfiak Afrikában általában saját kunyhóban laknak, míg az indiánoknál vagy Szibériában közös sátra van a teljes családnak, melynek belső tere pontosan mutatja a viszonyokat, az egyes személyek helyét a struktúrában. Tibetben írták le a többférjűség jelenségét, ahol egy asszonynak van egynél több férje. Több változat is kialakulhat ebből, pl. két férfinak két közös felesége vagy két asszonynak három férje – nem is ez a legfontosabb.

A lényeg az, ami minden kultúrában hasonlóan jelenik meg, hogy a család, a rokonság egy olyan összetartó erő, amely segít eligazodni a világban. A mitikus világban gyökerező egység olyan erős kapcsolódásokat hoz létre, hogy ideális esetben nem kallódik el senki. Az egymás kölcsönös segítésére vonatkozó erkölcsi szabályok megszabják, hogy kinek milyen és mennyi ajándékot kell adnia a családon belül a másiknak – így fontos gazdasági jelentősége is van a családnak. Számos közös tevékenység és élmény (vadászat, gyűjtögetés, mosás, gyereknevelés, építkezés, gazdálkodás, ünnepek), ajándékok sora, segítségnyújtások és testi érintés alakítja szoros kötelékké a társadalom egésze által is elismert és fenntartott szövetséget, a családot, melynek fontos része a mindkét oldali tágabb rokonság is.

Irodalom:
• BOGINYA: Az udmurt elefánt. Zöld napszemüveg antropológiai blog
• DUMONT, LOUIS: Bevezetés két szociálantropológiai elméletbe. Budapest, 2002, L’Harmattan.
• SALZMAN, PHILIP CARL: Understanding Culture. An Introduction to Anthropological Theory. Long Grove, 2001, Waveland Press.
• NIEMI, JARKKO: The Types of Nenets Songs.
• LABANAUSKAS, KAZIS ed.: Nya gyürimi tuobtugujsza. (Nganaszan folklórgyűjtemény) Dugyinka, 2002.
• RUTTKAY MIKLIÁN ESZTER: Testi-lelki rokonság. A szinjai hantik rokonsági csoportjai. Budapest– Pécs, 2012, MTA BTK Néprajztud. Int. – L’Harmattan – PTE BTK Néprajz-Kult. Antropológia Tansz.