Zanati Zsófia: Képek – másképp

„Másképpen szerettem volna fényképezni, mint ahogyan az a kortárs kiállításokon látható” – fogalmazott legutóbbi kiállításával kapcsolatban Czimbal Gyula, aki a maga csöndes módján az elmúlt közel négy évtizedben felépített egy figyelemreméltó életművet. A fotóművész talán épp a távirati irodás napi rutin ellenében kezdett portréfotókat készíteni. Mit is takar ez a „másképpen”, s vajon miképp lehet bevonni saját portréjának elkészítésébe magát a megörökítendő írót, költőt, képzőművészt – erről is beszélgetünk az alkotóval, akinek Teljes azonosulás című fotográfiáját a művészet kategóriában a legjobbnak ítélte 2012-ben az egyedi képek közül a sajtófotó pályázat zsűrije.

Nap mint nap számtalan megbízást kap. Mindenkiből felkészül?

Természetesen. Elolvasom az életrajzukat, megnézem a kiállításaikat, fellapozom a kötetüket – enélkül nem tudnék dolgozni.

Magam is tanúja voltam nem egyszer, hogy egy-egy kiállításmegnyitó fotózásán milyen finoman és tapintatosan kormányozza a művészeket, s a mégoly fényszegény szegletekben is születnek különleges kompozíciók, amelyben szinte tapintható az alkotó és az alkotás összetartozása. Milyen eszközökkel sikerült ezt a hatást létrehoznia?

Minden festményen ott van a fény, amelyet a művész a képre komponált, s én ebből a fényből indulok ki. A többi már magától értetődő.

Hogyan választja ki azokat a művészeket, akikről nem egy-egy kocka születik, hanem egy egész fotósorozat – mint például Jovián Györgyről, Kokas Ignácról és másokról? Nyilván a megbízások nyomán sokszor belefut egy-egy témán keresztül jelentős életművek megörökítésébe is.

Természetesen nemcsak azokhoz megyek el, akikre – úgymond – megbízást kapok, hanem azokhoz is, akikre kíváncsi vagyok. Jártam például Hager Rittánál, aki azzal kezdte a fotózást, hogy ő nem fotogén, és minden módon igyekezett elrejtőzni. Az előreomló haja eltakarta a szemét – erre figyeltem fel elsőként. Aztán persze elkészültek a képek – nyilván sokkal rövidebb idő alatt, mint az ő hatalmas gobelinjei. Én mindig azt szeretem látni, ami szimpatikus, mindig a megfoghatót nézem az arcokban, a gesztusokban, azt, ami számomra leképezhető. Azt vallom, hogy feltétlenül tudniuk kell, hogy nem egy elrabolt pillanatról van szó, hanem csakugyan szeretném megragadni és megmutatni a személyiségüket.

Mit jelent az a kifejezés, hogy „elrabolt” pillanat? Mint amikor az utcán egy szép nőnek beleakad a sarka egy kőbe, megbotlik, és furcsa grimaszt vág – éppen akkor, amikor kattan a gép?

Igen, az is. A fotósok többsége eleve nagyon gyors technikával dolgozik, a másodperc tizedrésze alatt készülnek lerabolt pillanatok. Ha egy mód van rá, nem csak egyszer látogatom meg, vagy kapom le egy megnyitón, vissza is térek a művészekhez, írókhoz, költőkhöz, tehát szó sincs arról, hogy néhány óra alatt kizsigerelem őket annak érdekében, hogy jó képeket készíthessek.

A Jovián György festőművészről készült képein tűnt fel a leginkább, hogy nem a kamerába, hanem egy figyelő szempárba néznek a portrék főszereplői, hogy a gesztusok személy szerint Önnek szólnak. Milyen kapcsolat alakul ki a művész és fotográfus között? Hogyan lehet megfogalmazni azt az utat, ami egy ilyen hangulathoz, s azután ilyen hatáshoz vezet?

Ez a kép úgy született, hogy megkértem Gyurit már sokkal korábban, hogy mielőtt ezt a festményt eladja – a Láng című képéről van szó –, feltétlenül szóljon nekem. Már akkor megvolt bennem az elképzelés, hogy ezt a festményt valahogy belekomponálom a portréba. Hogy milyen kapcsolatban vagyok az alannyal? Ez az „alany” persze nagyon rossz szó… …inkább alkotótárs? Így van, inkább alkotótárs! Hiszen én rá tudnám erőszakolni az elképzelésemet a művészekre, de annak nincs semmi értelme. Mindig megkérem az illetőt, hogy nézzen rám legyen szíves, és ez nem megy mindig könnyen. Gyurinak nem kellett külön mondani ezt sem, mást sem. Ráadásul kellő humorral is rendelkezik, ami sokat segíthet a fotósnak.

Bizonyára mindegyik portréjáról van egy-egy története. A Christa Bartesch festőművészről készült Teljes azonosulás című díjnyertes felvételén egyszerűen „levágta” Bartesch fejét, így az arcát nem is lehet látni, csak a festékes köpenyét és a vásznat. Mit szólt ehhez a művész?

Tartottam ettől a képtől. Nagyon sokat próbálgattam, míg végül megszületett ez a kompozíció. Elmeséltem neki, hogy miről van szó, mutattam, hogy „lefejeztem”, tehát csak néhány centiméter hiányzik, hogy látsszon az álla legalább. Engem is meglepett, de nagyon tetszett neki, sőt, annyira fellelkesült, hogy maga ajánlotta, hoz még képeket és csináljunk ilyeneket.

Lehet úgy fogalmazni, hogy ez a komponálási mód már a védjegyévé vált?

Igen, bár mindig kísérletezgetem, nem szeretném magam beskatulyázni. Hamar rájöttem, hogy a legjobban a portrézást szeretem, pontosabban nem is „portrézni” szeretek, hanem beszélgetni: az a szép, ha esetleg a fotózás előtt jobban össze tudunk ismerkedni az illetővel. Mindig azt próbálom fölfedezni, hogy mi lakik ebben az emberben – mert úgy tudok létrehozni egy olyan képet, ami talán őt is meglepi. Azután meg azon töröm a fejemet, hogy mi minden lehet benne még, ha ennyi mindent megosztott velem.

Korábban egy tv-interjúban elmondta, hogy sokszor maga is meglepődik azon, hogy sokkal jobban sikerültek a képei, mint amit eredetileg elképzelt.

Lehet, hogy ez álszerénységnek tűnik, de csakugyan sokszor előfordul, hogy sokkal jobbak a képek, mint amilyennek elgondoltam. Töprengtem is rajta, hogy vajon miért, és arra jutottam, hogy talán azért, mert amikor készítem, nem azt figyelem, hogy hogyan sikerült az a kocka, hanem azt, hogy mi lett abból az emberből, akit ábrázolni szeretnék.

Mindenkinél előfordul, hogy épp nem szívesen áll lencse elé; a művészemberek gyakran arra vágynak, hogy inkább az alkotásaikat mutassák be és ne őket. Szeretik a művészek a fényképező embert?

Nem, nem hiszem. Egyébként az a normális, ha nem szeretik a fényképező embert és a fényképezést. Az ugyanis szembesít. Az optika félelmetesen közel tudja hozni az ember arcát. Én magam is, amikor a tükörbe nézek, látom, hogy mi az, ami előnytelen rajtam, s hát van bőven. Előfordult, hogy órákig dolgoztunk valakivel, és amikor megmutattam az elkészült képeket, sorra mondta, hogy ez a kocka sem jó, és ez sem. Felvetettem, hogy rendben, akkor legyen szíves mondja el, hogyan tudnék róla olyan képeket készíteni, melyek neki is tetszenének. S ha ez sikerül, akkor ez nagyon nagy előrelépés. Persze, mindannyian rejtegetünk valamit, nincs ember, akinek ne lennének rossz napjai, ne lennének titkai, ne lenne olyan,  amit nem akar megmutatni országnak-világnak. Egyébként mindig kérem, hogy ha kimegyek egy műterembe, a művész ne nagyon rakjon rendet, mert hiszen a festék a földön, az is hozzátartozik a képhez.

Többször is említette, hogy Istentől való adottságnak tekinti a fényképezést. Mióta érzi ezt?

Nem is azt érzem ajándéknak, hogy így tudok fényképezni, hanem hogy ez lesz belőle. Igen, ezt Istentől valónak tartom. Azt, hogy ha talán nem is olyan kiugróan jó a kép, de jó emlék tartozik hozzá, valami nagyon szép. Ezt valóban Isteni ajándéknak tekintem – főképp, ha ez másoknak is tetszik, hogyha a képekkel szolgálni tudok másokat. Akár úgy, hogy pozitív képet tudok kialakítani róluk a saját maguk számára is, hogy egy kicsit nő az önbizalmuk. Sokan kérdezték már tőlem, hogy: „Én tényleg ilyen szép vagyok ? Tényleg ilyen pozitív vagyok?” Férjek szokták mondani nevetve, hogy: „Na, én azt a nőt szeretném magam mellé, aki ott van a képen!” Ezért is gondolom, hogy nem csak az emberi hiúság miatt jó, ha valakinek jó véleménye van magáról. Mindig azt mondtam, hogy tényleg bármit ki tudnék csalni bárkiből, de az a pillanat, ami ott van a képen, az csakugyan megtörtént. Ez egy olyan ajándék, amit hiszem, hogy az Úrtól kaptam.

Czimbal Gyula 1958-ban született Budapesten. Érettségi után a Magyar Távirati Iroda fotószerkesztőségében helyezkedett el mint világosító, majd elvégezte a fotós szakiskolát. Közben a legnagyobb fotóművészek mellett sajátíthatta el szakmája mesterfogásait. Ekkor főképp kulturális témák feldolgozásával foglalkoztak: színészeket, festő-, szobrász- és zeneművészeket, színházi előadásokat fényképeztek, ami meghatározta későbbi érdeklődését. Ezt követően az MTI fotóüzletkötője lett. Számtalan szerkesztőség fotórovatának munkájában vehetett részt, ahol igazi műhelymunkával, sokféle stílusú, nézetű, műfajú fotográfussal ismerkedett meg. A MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémián képszerkesztőként képezte tovább magát, majd tanítani kezdett a Matild Média iskolában. 2011 óta az MTVA – Médiaszolgáltatás- támogató és Vagyonkezelő Alap munkatársa, a Fotóarchívum képszerkesztője. Hazai és nemzetközi művész- és sajtófotó pályázatok rendszeres díjazottja. A Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tagja.

Kaliczka Patrícia festőművész

B. RAUNIO MARIA finn festőművész

Vinczellér Imre festőművész

Lajta Gábor festőművész