Török Csaba: Szinódusok között

Furcsa esztendő a 2015-ös: két szinódus között élünk. A 2014 őszi rendkívüli volt, s arra törekedett, hogy az (új) evangelizáció összefüggésében vizsgálja meg a házasságra, családra vonatkozó lelkipásztori kihívásokat. Két oka volt ennek a helyzetfelmérésnek: egyrészt az előző rendes, 2012-es püspöki szinódus, amely az új evangelizáció témáját elemezte (az evangelizáló egyház jórészt világi hívőkből, családban élőkből áll); másrészt az előttünk álló, 2015 őszén megrendezendő XIV. rendes püspöki szinódus a család hivatását és küldetését akarja feltárni. A kettő közötti szerves összefüggésrendszer jelöli ki a keretet, amelyben megérthetjük, miről szólt 2014 ősze, a rendkívüli szinódus (s mi áll előttünk 2015 őszén).

„Erre meg mi szükség volt?”

Voltak, akik a rendkívüli családszinódus kapcsán politikai, parlamenti csatározásokat vizionáltak a „konzervatívok” és a „liberálisok” között, elfelejtve, hogy a tulajdonképpeni keretet az új evangelizáció feladata képezi. Ezért nem kevesen esetlenül, ügyetlenül adták át, illetve értelmezték (félre) a szinódusi aulában elhangzottakat, a Rómában a szinódus előtt, alatt és után történteket: félelmeket, egészen aggasztó-nyomasztó hangulatot keltettek, s azt rebesgették, hogy meginog az egyház dogmatikus alapzata. Eközben a világi sajtó előtérbe tolta azokat a témákat, amelyek a szinódusi diszkussziók peremvidékén bukkantak fel, de nagy bulvárhír- értékkel bírtak. Mindennek okán egyesek felvetették a kérdést: „Mi szükség volt erre az egész szinódusra?”

Lássunk egy példát a helyzet illusztrálására! Felmerült az (újraházasodott) elváltak helyzetének a kérdése. Már az októberi tanácskozás előtt, még a főpapok közül is többen úgy vélték, a katolikus hitet kell majd megvédeni a kortárs szellemiség roncsolásától a szinóduson. Ezért a (neo-)barokk apologetika legrosszabb hagyományaihoz méltó keménységgel és stílussal ontották a hitvédelmi frázisokat. „A házasság felbonthatatlan, aki ezt megkérdőjelezi, nem katolikus (vagy: eretnek)”. Ezért: „Az elváltak kapcsán semmi más feladatunk nincs, mint a katolikus tanítás rendíthetetlen továbbhirdetése.” Mások pedig épp ellentétes előjellel fogalmaztak. A csúsztatás épp itt leplezte le magát: aki úgy véli, hogy az elváltak lelkipásztori gondozásának a kérdése, a fennálló egyházi gyakorlat felülvizsgálata egyenértékű a házasság felbonthatatlansága dogmatikai tényének a megkérdőjelezésével (akár pro, akár kontra), az elég egyszerű gondolkodású ember.

XVI. Benedek pápa a Peter Seewaldnak adott interjújában kifejtette, mit ért azon, hogy „intenzívebben el kellene gondolkodnunk” az újraházasodott elváltak egyházon belüli helyzetén: „Adva van a bizonyosság, hogy az Úr ezt mondja nekünk: a házasság, amelyet a hitben kötöttek meg, felbonthatatlan. Ezt a kijelentést nem manipulálhatjuk.” Ugyanakkor: „A lelkipásztorkodásnak azt kell keresnie, hogy miként tud közel maradni az egyes emberhez, és segíteni neki […], hogy higgyen Krisztusban, az Üdvözítőben, higgyen az ő jóságában, mert ő még mindig ott van a számára, még akkor is, hogyha nem részesülhet a szentáldozásban. Ugyanígy segítenie kell, hogy az illető személy megmaradjon az egyházban.” Azért szükséges ez, hogy minden megkeresztelt kimondhassa: az egyházjogilag nem rendezett életállapotom ellenére „mégsem szűnök meg kereszténynek, Krisztustól szeretettnek lenni, és annál inkább megmaradok az egyházban, mert Jézus is annál jobban hordoz engem”. Benedek pápa körülírta azt a területet, amely a 2014 őszi szinódus számára is fontos volt: a pasztorális útkeresés, az egyházi segítségnyújtás soha nem jelenti, jelentheti a dogma feladását.

Ma, a két szinódus között világos tehát, hogy a szentségi házasság felbonthatatlan. Azonban az is teljesen egyértelmű, hogy a helyzetek sokfélesége megoldást kíván, hiszen az új evangelizáció először önmagunkon kezdődik: hogyan tudjuk meghirdetni az evangéliumot rendkívüli életállapotban lévő híveinknek, de még a formálisan rendezett, lélekben azonban harcokat harcoló katolikusainknak is? Ehhez a szinódus (miként azt a záró dokumentum jelzi) három lépcsős útvonalat jelölt ki: az emberi tapasztalat „meghallgatása” (komolyan venni azt a valóságot, amiben a családok élnek); a tekintet Krisztusra szegezése (mit mond a kinyilatkoztatás?); szembesítés Krisztus fényében (hogyan újíthatja meg az egyház és a társadalom a családok melletti elköteleződését?). A 2015-ös szinódus linemantája, alapdokumentuma is ezt a módszertant követi, amikor eszerint a három szempont szerint hívja válasz- és útkeresésre a helyi egyházakat.

Aki már a legelső lépésnél, a valóság meghallgatásánál megtorpan és blokkol, mert attól fél, hogy a valóság ellenkezik a hit objektíven megragadható tartalmával, vagy pedig a valóság adottságait tekinti hittételnek, az tulajdonképpen a lényeget nem érti meg: egy antirealista, vagy felszínesen „realista” teológia lényege szerint istentelen is. Hiszen Isten emberré lett, s éppen istenembersége teljesíti be a kinyilatkoztatást (Dei Verbum 2.4). Így az Isten örök igazságait és magát az embert is feltárja az embernek, akivel, akinek a valóságával testet öltve egyesült (Gaudium et spes 22). A valóság Isten nyelve, még ha bűnös, töredékes és esendő is.