Hojdák Annamária – Hojdák Gergely: Házasságmérleg

Ez a cikk lényegében egy játék: ugyanazokat a kérdéseket tettük fel saját magunknak, akik közel öt éve vagyunk házasok, és egy másik párnak, akik harminc évvel ezelőtt találtak egymásra. Természetesen egymás válaszait nem látva kellett felelnünk. Ajánljuk minden házaspárnak! (Nemcsak a cikket, a játékot is!)

Milyen szakaszokra bontanád az eddigi kapcsolatunkat? Melyik (volt) a kedvenced? 

Anka: A szakaszok: barátok – jóbarátok – szerelmesek – friss házastársak – egygyerekesek – kétgyerekesek… Mondjuk. Nagyon nehéz kiemelni. A „szerelmesek” szakaszban a szabadságot értékelem leginkább, és a lehetséges élettervek végtelenségét. Sajnálom, hogy akkor nem tudtam a mai szememmel látni, és jobban kiaknázni ezeket. De a „hogy lehetett volna, ha nem így lett volna” dolgokon talán túl sokat is pörgünk, miközben újra meg újra belátjuk, hogy nem lehetnénk azok, akik vagyunk, ha nem pont azt éltük volna át, amit… A friss házas – első-baba-váró időre emlékszem úgy, hogy szinte felhőtlenül boldog volt.  

Gergő: Első találkozás – hosszú levelezés – együtt „lógás” – első csók – súlyosabb találkozások – járás – igen – elbizonytalanodás – erősebb igen (házasság) – együtt – egy gyerek – két gyerek. Nem tudnék egyértelmű preferenciát felállítani, mindegyiknek megvolt a maga érdekessége és nehézsége.  

Marika: Első szakasz: a megismerkedéstől a gyerekek megszületéséig, mindent elsöprő szerelem. Az ember ismerkedik is a párjával, ketten vagyunk, és csak egymásra figyelünk. A második szakasz: a gyerekek születésétől a gyerekek nagykorúvá válásáig. Ebben a szakaszban – úgy gondolom – a gyerekekre koncentrál mindegyikünk, máshogy figyelünk egymásra. A harmadik szakasz – ami most is van: ismét több időnk van, hiszen a gyerekek felnőttek, és nem igényelnek minket a nap minden percében.  

Zoli: Páros életünk három szakaszra osztható: 1. Megismerkedésünktől az első gyermekünk születéséig. Ebben a hat-hét évben egymás szeretetén kívül nem csak megszoktuk és megtanultuk egymást, de támogattuk is a másikat a családunkba történő beilleszkedésben. 2. Szülővé válva mindkettőnk számára a gyermekeink kerültek az előtérbe. Ám mégis – a szüntelen megoldandó problémák ellenére – valószínűleg e két évtizedre mint a teljes életünk legboldogabb időszakára fogunk visszagondolni. Hiszen a kettőnk közötti kapcsolat ekkor, a gyermekeink nevelésében teljesedett ki. 3. Közeledve a harmincadik egymás mellett eltöltött évhez – miután gyerekeink mindinkább felnőtté válnak – elmondhatjuk önmagunkról: az évek során valóban összenőttünk, összetartozunk.

Van eddig, amit másképp csinálnál utólag?  

Anka: Visszavonnám minden idegeskedésemet. Talán amellett lettem volna, hogy nagyobb lakást vegyünk valahol máshol. Megkértem volna Gergőt, hogy utazgassunk egy nagyot közösen, még a gyerekek születése előtt. A mi vonatkozásunkban csak ennyit…  

Gergő: Az biztos, hogy a házasság utáni közvetlen időszakot sokkal jobban megpróbálnám kihasználni. Most már sajnálom, hogy akkor nem voltam bátrabb, és nem szakítottam jobban a „felelősségteljes férj” típusú sztereotípiákkal: „gondolj a jövőre” (és a pillanat átélése?), „alapozd meg a családod anyagi biztonságát” (most őszintén: mi biztos manapság?), „legyél valaki a társadalom szemében, különben eltaposnak” (szerintem éppen a megfelelés igénye tesz gyengévé, az emberek ezt rögtön kiszúrják, mint ahogy ennek ellenkezőjét, a valódi magabiztosságot is). Így most még 17-18 évet kell várnunk, hogy körbeutazzuk a Földet – vagy legalább a Kárpát-medencét.  

Marika: Nincs olyan, amit utólag másképp csinálnék a kettőnk kapcsolatában.  

Zoli: Úgy gondolom, ma már a másik legkisebb rezdüléséből is megértjük egymást. Éppen ezért semmit sem szeretnék a házastársamban megváltoztatni. Sem a múltjában, sem a jelenében.