Szabó Ferenc SJ: Egyházunk a „szinodális úton”

aA III. rendkívüli szinódus legfőbb gyümölcse a szinodalitás és a kollegialitás megtapasztalása volt.
A „szinodális út”, vagy „szinódusi folyamat” Ferenc pápa kifejezései: elgondolására, szándékára utalnak, amelynek több ízben kifejezést adott. Már korábban kijelentette a Civiltà Cattolica főszerkesztőjének adott interjújában: „Együtt kell haladnunk: az embereknek, a püspököknek és a pápának. A szinodalitást több szinten kell élni. Talán itt az ideje, hogy megváltoztassuk a szinódus módszertanát, mert a jelenlegi nekem statikusnak tűnik. Ennek lehet ökumenikus értéke, főként ortodox testvéreinkkel kapcsolatban. Tőlük inkább a püspöki kollegialitás és a szinodalitás hagyománya értelmében tanulhatunk.”²

A szinódus záróbeszédében pedig az úton levő Egyház nehézségeiről szólva kiemelte: az Egyház, amelynek hajója háborgó tengeren hányódik, sokféle karizmájával – a Szentlélektől és a közösség hitérzékétől (sensus fidei) vezetve – nem tévedhet. Majd kitért az egységet biztosító pápa szerepére: „Ahogyan az elején bátorkodtam mondani nektek, mindezt nyugalommal, belső békével kellett átélnünk, mivel a szinódus cum Petro et sub Petro (Péterrel és Péter vezetésével) zajlik, és a pápa jelenléte garancia mindenki számára.”

Meg nem oldott erkölcsteológiai kérdések

Azért hangsúlyozom Ferenc pápa és egyes haladó szinódusi atyák nyomán az úton levést, a folyamatot, a fokozatosságot a családkérdések erkölcsteológiai tisztázásakor, mert jó néhány kérdés éppen azért maradt részben megoldatlan, mivel a püspöki szinódusok az elmúlt fél évszázad során nem vették kellőképp figyelembe a II. vatikáni zsinat és az utána kibontakozott új erkölcsteológia pozitív szempontjait éppen a szexualitás, a szerelem és a házasság kérdéseiben.³

Újabban Reinhard Marx münchen–freisingi bíboros érsek, a német püspökkari konferencia elnöke, Ferenc pápa nyolctagú bíborosi tanácsadó testületének tagja beszélt erről egy interjúban.⁴ „Nagyon fontos, hogy a szinódus ne a »minden vagy semmi« lelkülettel dolgozzon. Ez nem lenne jó módszer. A szinódusnak nincsenek győztesei és vesztesei. Ez nem a szinódus lelkülete. A szinódus lelke: együtt keresi az utat, és nem ezt mondja: »Hogyan találhatok utat, hogy előbbre vigyük az én álláspontomat?« (…) Remélem, hogy a pápa továbbra is megihleti a szinódust, hogy azt minél tágabb összefüggésben értsük meg.”

Ferenc pápa rendelkezésére közzétették a III. rendkívüli szinódus összefoglaló jelentését, a 62 pontból álló Relatio Synodit, mégpedig az egyes pontok szavazati arányával.⁵

A 43. pont hangsúlyozza: az Instrumentum laborisban vázolt „változatos helyzeteket konstruktív módon megvitatták, átalakítva alkalmas úttá a házasság és az Evangélium fényében értelmezett család teljessége felé. Elfogadni és kísérni türelemmel és tapintattal. Ebből a szempontból fontos az igazi keresztény családoknak, mint a család evangelizálása alanyainak vonzó tanúságtétele.

A Relatio Synodi 46. pontja hivatkozik az Evangelii gaudium 169. pontjának irányelvére: „»A növekedési folyamat személyes kísérése.« Az Egyháznak be kell vezetnie a maga tagjait – papokat, szerzeteseket és világiakat – a »kísérés művészetébe«, hogy valamennyien megtanulják levetni a sarujukat a másik személy »szent földje« előtt (vö. Kiv 3,5). Meg kell adnunk utunknak a közelség üdvös ritmusát, tiszteletteljes és együttérzéssel telt tekintettel, mely egyszerre gyógyít, bátorít és érlel a keresztény életben.” Ebben benne van az úton levő Egyház és az alapvetően Igazat és a Jót (Istent) választó és feléje tartó ember helyzete, illetve a hit megértésében előrehaladó keresztény ember érlelődését figyelembe vevő lelkipásztori pedagógia, amely minden személy lelkiismeretét nagy tisztelettel veszi körül, Jézus irgalmas szeretetét képviselve: aki nem azért jött, hogy (el)ítéljen, hanem hogy gyógyítson és üdvözítsen.

A három legvitatottabb kérdésre vonatkozó pontok nem kapták meg a szükséges kétharmados többséget.⁶ Ezek a következők:

– 52. pont (szavazati arány: 104 igen szavazat : 74 nem szavazat) – esetleges bűnbánati út és az objektív rendezetlen állapot mellett a felek szubjektív felelősségének újbóli értékelése 
– 53. pont (szavazati arány: 112 igen szavazat : 64 nem szavazat) – lelki áldozás és tényleges áldozás kapcsolata
– 55. pont (szavazati arány: 118 igen szavazat : 62 nem szavazat) – homoszexuálisok és a családra, házasságra vonatkozó isteni terv különbözősége.

Reinhold Marx müncheni bíboros érsek fentebb jelzett interjújában ezekről így nyilatkozott: „35 éve vagyok pap. Ez nem egy új probléma. Az a benyomásom, hogy nagyon sokat dolgoztunk teológiai síkon nemcsak a válással kapcsolatos témakörben, hanem a házasság teológiája terén is. Mindig megdöbbent, amikor néhányan ezt mondják: »Minden világos!« De nem, a dolgok nem világosak! (…) Nagyon sok tennivalónk van. Sokat beszélek szakemberekkel, kánonjogászokkal és teológusokkal, akik elismerik, hogy sok probléma van a házasság szentsége és érvényessége körében. Egy ilyen probléma: Mit tehetünk akkor, amikor valaki szentségi házasságot köt, elválik és egy újabb partnert talál? Különböző álláspontok vannak. Néhány püspök azt mondta a szinóduson: »Bűnben élnek«. Mások ellenben így vélekedtek: »Nem lehet azt mondani, hogy valaki bűnben él, napról napra, nem, ez lehetetlen!« Nézze, vannak tehát problémáink, amikről beszélnünk kell. A német püspöki konferencia keretében mi nyitottunk egy vitát erről a témáról és annak a szövegét közzétettük. Azt gondolom, hogy ez egy kiváló szöveg, amely jelentősen hozzájárulhat a szinódus vitájához.”

Ezt a fontos szöveget nem ismerjük, de reméljük, hogy az őszi rendes szinódust még fokozottabban befolyásolja Ferenc pápa, valamint az ő szemléletét képviselő bíborosok, például Walter Kasper⁷ és Reinhold Marx teológiailag is megalapozott álláspontja.

Marx bíboros a továbbiakban még nyilatkozott a homoszexuálisokról és a házasságra készülő hívő fiatal párokról is, mindig a fokozatosság, érlelődés, a hitbe és a házasság szentségébe való bevezetés fokozatosságát hangsúlyozva. „Nem lehet egy személyt csak egyetlen szempontból nézni, anélkül, hogy az illető egész helyzetét figyelembe ne vennénk. (…) Amikor lehetséges, segítenünk kell a párokat abban, hogy rátaláljanak a teljességre a házasság szentségében. Megvitattuk ezt a témát a szinóduson és sok szinódusi atya osztotta álláspontunkat. Nem voltam egyedül ezzel a véleményemmel.”

A következő pontban a szinódusi viták mögött meghúzódó néhány meg nem oldott erkölcsteológiai alapelvet szeretnék megvilágítani, hivatkozva az élenjáró tekintélyes morálteológusokra.

Új szempontok a morálteológiában – „optio fundamentalis”

A II. vatikáni zsinat (Gaudium et spes, 46–52) nyitott szemlélete a házasságról és hitvesi szerelemről, majd a részben (a születésszabályozás kérdésében) visszalépést hozó 1968-as Humanae vitae által kiváltott teológiai viták⁸ során igyekeztek tisztázni a szinódusok és egyházi dokumentumok morálteológiai álláspontjait. Főleg az optio fundamentalis, az alapvető döntés/választás körüli félreértésekre összpontosítok Bernhard Häring redemptorista szakembert követve,⁹ aki a II. vatikáni zsinaton is fontos szerepet játszott. Utána, perszonalista antropológiájára és a zsinat tanítására alapozva, a törvény-központú szemléletről áttette a hangsúlyt a lelkiismeret- központú morálteológiára.¹⁰

A haladó morálteológusok mára már elfogadták az optio fundamentalis döntő jelentőségét az erkölcsi felelősség (halálos–bocsánatos bűnök) megítélésében, figyeltek a személy fejlődésére, és a lelkipásztori pedagógia szempontjából hangsúlyozták a fokozatos bevezetést a hitbe, vagy a házassági előkészítésnél a fiatalok elvezetését a keresztény házasság eszménye felé.

Az alapvető döntés a mélyen fekvő szabadság kifejezése, amikor az ember igent vagy nemet mond a szeretetre, ez a szív megnyitása a Jóra és az Igazra, a beilleszkedés a teremtő Isten ránk vonatkozó tervébe. „Az ember önmegvalósítása megnyílás mások felé – a szeretet – az alapvető szabadság igazi morális tette. A becsukódás az önszeretetbe a kibontakozás megakadályozása” (J. Fuchs). A házastársi eskü vagy a szerzetesi fogadalom – tehát a teljes elkötelezettség egy életre – csakis az alapvető döntés síkján lehetséges.

Az alapvető döntés Isten mellett vagy ellene adja meg azt a „hullámhosszt” („tengelyt”), amelyhez viszonyítva kell megítélni az élet nagy egzisztenciális döntéseit. A személyiség mélyén történik előbb vagy utóbb az az egész életet elkötelező választás a jó, az igazság, az Isten mellett, amikor a személy „megteszi az igazságot a szeretetben”, és e szerint meghatározza fejlődését, növekedése, szabadsága és felelőssége érlelődését, illetve – ha nem következetes, ha hűtlen – regresszióját, visszafejlődését. A személy – lelkiismeretét követve a kegyelem indítására – a Krisztusban hozott üdvösség felé tart, vagy a kárhozatot kockáztatja.

A lelkipásztorkodásban figyelni kell az emberi cselekvés teljes összefüggéseire, a személyi fejlődés vagy regresszió dinamikájára. Az egyénnek – férfinak vagy nőnek – élete egészét kell figyelembe venni, mint személyes elkötelezettséget a jóra vagy a rosszra.

Bernhard Häring monográfiájában – az alapvető döntés után¹¹ a lelkiismeretről tárgyal, megvilágítva a zsinat fontos tanítását, a Gaudium et spes 16. pontját a lelkiismeret méltóságáról.

Lényeges az alapvető beállítottság és törekvés az igazra és a jóra; ha ez megvan, bizonyos erkölcsi ítéletekben, konkrét döntésekben, még ha a törvény értelmezése téves is, nem lesz bűn a téves lelkiismeret követése. De a jótól való eltérés, a bűnös szokás eltompíthatja, vakká teheti a lelkiismeretet. Szerzőnk rendalapítójuk, Ligouri Szent Alfonz moralista véleményét idézi, és ismételten (a ma már boldog) Newman bíborost: „Mindig azt állítottam, hogy a lelkiismeretnek való engedelmesség, még ha az téves is, a legjobb út a fény felé.”¹²

Szent II. János Pál az 1983-as püspöki szinódus után (1984- ben) kiadott Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli buzdításában kitér az optio fundamentalisra, amikor előadja a halálos bűnről vallott hagyományos felfogást.¹³ Häring megjegyzi a pozitívumot: az 1983-as szinódus tudatában volt annak, hogy az Egyház a bűnről csak a megváltás, Isten irgalmassága és a gyógyító kegyelem kifejezett összefüggésében beszélhet.

A 17. paragrafus a halálos és bocsánatos bűnök megkülönböztetéséről szól. Lényegében az Egyház hagyományos tanítását fejti ki, hivatkozva a Szentírásra, főleg Szent János első levelére és a Máté evangéliumra (12,31), ahol a lelki halálba vezető bűnökről, a Szentlélek elleni bűnökről van szó: ezek Isten elvetését, megtagadását és a bálványokhoz fordulást jelentik. „Isten elvetése, kegyelmének visszautasítása, szembeszegülés üdvösségünk forrásával – szélsőséges és végletes elhatározások,¹⁴ melyek által az ember a bocsánat útját tudva és akarva elzárja maga elől. Remélhetőleg csak nagyon kevés ember tart ki mindvégig abban a lázadó küzdelemben, mely megátalkodva kihívja maga ellen Istent, aki – Szent János szerint (1Jn 3,20) – az ő irgalmas szeretetében nagyobb, mint a mi szívünk, és le tudja győzni a mi szellemi és lelki ellenállásunkat úgy, hogy Szent Tamás szerint »egyetlen ember üdvösségét sem kell kétségbe vonni ebben az életben, ha Isten mindenhatóságát és irgalmasságát szemléljük«.”¹⁵

Nagyon vigasztaló ez a hagyományos tanítás, amelyet mai teológusok, például K. Rahner és H. U. von Balthasar felújítottak: egyetlen konkrét emberről sem mondhatjuk, hogy elkárhozott. Isten irgalmas szeretetébe, egyetemes üdvözítő akaratába vetett hitünk alapján remélhetjük, hogy – kellő tisztulás után – minden megtérő eljuthat az üdvösségre.¹⁶

Valójában a buzdítás részben igazolja az optio fundamentalis tételét, amelynek hamis értelmezést is adhatnak. De – Häring szerint¹⁷ – a dokumentum bírálja azokat, akik félreértik a morálteológiának ezt a tételét. „Hozzá kell fűznünk – amint azt a (trentói) zsinat is tette –, hogy egyes bűnök belső természetüknél fogva súlyosak és halálosak. Azaz vannak olyan cselekedetek, amelyek önmagukban, objektíven, tárgyuk miatt a körülményektől függetlenül mindig súlyosak, megengedhetetlenek. Ha ilyeneket követünk el tudva és akarva, ezek mindig súlyosak.”¹⁸

Szerencsére Szent II. János Pál pontosít, amikor ezt írja: halálos bűn, „ha tudva és akarva” követjük el súlyos dologban. B. Häring itt tisztázza a kérdést, így kommentálja a szöveget: „Miként legjobb hagyományunk, úgy a mai morálteológia is a »súlyos« jelzőt a matériára, a tett tárgyára vonatkoztatja, de a »halálost« kizárólag az alanyi szempontra, a szabad emberi tettre alkalmazza. A buzdítás idézett szövegének csak úgy lenne értelme, ha a parancsot megszegőről automatikusan feltételezzük, hogy halálos bűnt követett el. Márpedig ha figyelembe vesszük az erkölcsi lelkiismeret és a személy pszichológiája (ez mindig függ a kulturális helyzettől) különböző szintjeit, teljesen lehetetlennek tűnik, hogy bizonyos törvények áthágása – amelyeket indokoltan súlyosaknak tartunk – mintegy automatikusan magukkal vonják (implikálják) a halálos bűnt.”

Fontos tehát még megkülönböztetnünk az objektív dimenziót és a szubjektív dimenziót. II. János Pál Buzdítása az idézett 17. paragrafusban ezt nem fejezi ki világosan.

***

Isten irgalmas szeretetét kinyilatkoztatta Jézus Krisztusban, aki nem ítélni jött, hanem gyógyítani és üdvözíteni, ezért az egyháznak is ezt az örömhírt kell hirdetnie és az irgalmasságot gyakorolnia a lelkipásztorkodásban is, amint ezt Ferenc pápa és vele a püspöki szinódus is hangoztatta. Ez persze nem biztatás a szabadosságra, nem az erkölcsi laxizmus támogatása, hiszen komolyan kell munkálnunk üdvösségünket – együttműködve a kegyelemmel, a feltámadt Krisztus Lelkével, aki újjáteremt bennünket, belénk árasztva a szeretetet. 

Jegyzetek:
• ¹ Lásd beszámolómat A Szív 2014. december–2015. januári számában: http://asziv.hu/archivum/2014/december-januar/vilagegyhaz/rendkivuli-csaladszinodusmerlegehez
• ²Jó napot! Ferenc pápa vagyok! Bp., JTMR, 2014, 33. p.
• ³ Utalhatok itt Martini bíboros, volt milánói érsek („papabilis”) véleményére, lásd A Szív 2010. májusi számában A hit kockázata című könyvének részletes bemutatását. – A Humanae vitae kezdetű enciklika (1968) tanítását – a tiltakozások ellenére – újra meg újra megerősítették hivatalos dokumentumok: Familiaris consortio (1981), Reconciliatio et paenitentia (1984), Veritatis splendor (1993), Evangelium vitae (1995).
• ⁴ America folyóirat, 2015. január 22. Fordítása a Vatikáni Rádió magyar műsorában (vl): http://hu.radiovaticana.va/news/2015/02/02/a_l%C3%A9pcs%C5%91t_f%C3%B6l%C3%BClr%C5%91l_kezdj%C3%BCk_mosni_ marx_b%C3%ADboros_az_egyh%C3%A1zr%C3%B3l_/1121132
• ⁵ http://press.vatican.va/content/salastampa/it/bollettino/pubblico/2014/10/18/0770/03044.html
• ⁶ Erre kitért Erdő Péter bíboros, a szinódus főrelátora a Magyar Kurírnak adott mérlegelő interjújában. (2014. október 21.)
• 7 W. Kasper javaslatát ismerteti Patrick Goujon SJ: Études, 2014. szeptember. Francia fordítása: W. K.: L’Évangile de la famille. Paris, Cerf, 2014.
• ⁸ Lásd Gustave Martelet SJ: L’existence humaine et l’amour. Paris, Desclée, 1969. Különösen 138–155. p.: a kisebb rossz választás a születésszabályozásban.
• ⁹ Bernhard Häring: La théologie morale. Idées maîtresses. Paris, Cerf, 1992, 64–84. p. (= Tm). Bővebben: Frei in Christus. 1. kötet (Herder, 1982), 5. fej. 171–223. p.: „Die Grundentscheidung”; 6. fej. 225–296. p.: „Das Gewissen”; 2. kötet, 464–535. p. (10. fejezet: A szexuális nyelvezet felszabadító igazsága.) (= Frei I–II)
• ¹⁰ Jellemző, hogy a zsinat előtt megjelent háromkötetes monográfiájának címe: Krisztus törvénye, az 1980 körül megjelent átdolgozott köteteké pedig: Szabadon Krisztusban. Már az előző kiadás is a haladó irányt képviselte, de a zsinat nyomán még határozottabban a perszonalista szemléletet követte több német (például K. Rahner, Bökle) és francia szakemberrel együtt.
• ¹¹ A 6. fejezetben, Frei 1., 225kk
• ¹²Frei 1., 241–242. p.
• ¹³ Vö. § 17, Häring, Tm 82–83. p.
• ¹⁴STh II–II, 14,1–3.
• ¹⁵STh II–II, 14, 3. ad 1.
• ¹⁶ Vö. Th. Schneider szerk.: A dogmatika kézikönyve. Bp., Vigilia Kiadó, 1997, 2. köt.. 460. és 490. p.
• ¹⁷ Tm 82.
• ¹⁸ Cf. a Tridentinum a megigazulásról, DS 1544. „Bármely halálos bűn miatt elveszítjük a kegyelmet, de nem a hitet.”