Hojdák Annamária: Éjszakai virágok

Kádár Béla (1877–1956) itt látható képe Chagall festményeit juttathatja eszünkbe – aki (többek mellett) valóban hatott is a művészre. Kádár festészete a stílusirányzatok század eleji gazdagságát tükrözi Rippl-Rónai hatásától az expresszionizmuson keresztül az art decóig.

aA szegény zsidó családból származó Kádár Bélát vasesztergályosnak taníttatták ki. Húsz éves volt, mikor gyalogosan nekiindult Európának. Mire bejárta Bécset, Münchent, Párizst, eldöntötte, hogy festő lesz. Ezután évekig festészetet tanult Budapesten és Münchenben. Az első világháború után főleg az expresszionizmus hatott rá, de más irányzatok (kubizmus, futurizmus, konstruktivizmus) felé is nyitott volt, sokáig kereste a saját stílusát. Festészete mind dekoratívabb lett, és a második világháború előtt egyre nagyobb sikert aratott, egy csoportos kiállítás keretében az Egyesült Államokba is eljutott.

Éjszakai randevú című festménye 1924 körül készült. Mintha egy álomban lennénk, nincs valódi térbeliség, de kivehetőek a kisvárosi házfalak, a templomtorony, a hold, csillagok, növények, egy ló és négy emberalak. A feltűnően gazdag paletta mellett is látszik, hogy éjszaka van – nem csak az égitestek, hanem az árnyékba borult házfalak és a sötét, kalapos alak miatt is. A legtöbb bezárt ablak még világos, egy mögött már kihunyt a fény. A kompozíció középpontjában a kis ház ablaka áll, a zöldruhás nő és a lóháton ülő férfi arcával. A nő szinte kiesni látszik háza ablakán. Falnak támaszkodó jobb karja a pöttyös függönyt az ablakkerethez préseli, baljával a férfit öleli. Arca felénk fordul, tekintete viszont a férfi tekintetébe fúródik kacéran. A lovas is átöleli a nőt, készül megcsókolni – vagy épp most csókolta meg. Arca profilból látható, hátrahajlása az emberi teljesítőképesség határán mozog, az az érzésünk, hogy ha a lova még egyet lép, a férfi a földre zuhan. A kapaszkodásnak és elszakadásnak ez a kettőssége adja az alakok erőteljes dinamikáját. A lopott csók és a felnyergeletlen ló képei a spontaneitás, a tiltottság érzetét keltik. Mintha a bűvös éjszakai virágok, a házak rendezetlen vonalai, a fehér égitestek mind a szerelmesek lelkiállapotára rímelnének. A ló maga az egyik legalapvetőbb vágy- és szabadságszimbólum.

A kompozíciót a bal alsó sarokban szereplő, „képből kimenő” nőalak teszi meglepővé. Kendőjének és szoknyájának pöttyei a központi nőalak függönyének és a ló farának pettyezettségét idézik. Félprofilból látjuk, amint arcára hátulról fény vetül. Elfelé megy, de nem tudja megállni, hogy hátrapillantva meg ne lesse a lopott csókot.

A zárt ablakok sorával teljes ellentétben áll a központi nőalak nyitott ablaka, a kihajolása, szétterülő függönye (melynek elfednie kellene). Világának, korának egyik alapszabálya, hogy ne látsszon semmi kifelé. Főleg ne olyasmi, ami tiltott. Persze, meg se történjen, de ha már megtörténik, legalább a zárt ablakok törvényét ne szegjük meg. A hátratekintő nő mintha az egész társadalmat szimbolizálná, amely elől nem eléggé igyekezett elbújni a pár.

A hosszan regnáló puritán erkölcsiségbe a szenvedély nem fér bele. Ez a szemléletmód a feddhetetlenségre tör, kizárva minden zavarost – és ebbe a „túlzott” spontaneitás is beletartozik. Nem tesz különbséget a tisztátalan és az esendő között – inkább elfojtásra ítéli mind a kettőt. Érdekes játék: ha rólam szól ez a festmény, ki vagyok benne? Az alak az árnyékban – akit meg sem suhint a szenvedély? A lovas, aki nem fél a fényben megmutatni magát – jóval-rosszal együtt? A zöldruhás nő – aki kívül is van, meg belül is, megmutat, de el is rejtene, kihív, részt vesz, de azért „nem szalad el vele a ló”? Vagy a sárgapöttyös kendős nő, aki mások életébe csak érintőlegesen sandít bele a maga nevető kívülállásával?