Előző cikk Következő cikk

Nemeshegyi Péter SJ: Isten szenvedélyesen szeret

Szenvedélynek nevezünk minden sodró erejű, tartós érzelmet, mely valaminek a megtevésére indít. A szenvedélyek hozzátartoznak az emberi élethez, belőlük származik sok boldogság és öröm, de megesik az is, hogy valamilyen szenvedély annyira uralkodik rajtunk, hogy rabjává válunk, és jobb belátásunk ellenére is engedelmeskedünk neki, és tönkretesszük életünket. A Biblia szerzői nemcsak az emberek szenvedélyeinek tarka világát írták le, hanem a teremtő egy Istent is szenvedélyes Istenként ábrázolták.

AZ ÓKORI GÖRÖG ISTENFOGALOM ALAKULÁSA

A szenvedélyek megnyilatkozásait az emberek életében és viselkedésében mesterien ecsetelték már Homérosz görög eposzai is. Az eposzok szereplőit űzik és hajtják a legkülönbözőbb szenvedélyek: szerelem, harag, bosszúvágy, kegyetlenség, irigység, kapzsiság és így tovább.

A homéroszi eposzokban szereplő „istenek” tevékenységét is az ilyen szenvedélyek hajtják. A görög politeista vallásban az istenek a szenvedélyes emberek „képére és hasonlatosságára” lettek elgondolva; ezek az istenek is osztoznak az emberek tulajdonságaiban.

A görög filozófusok évszázados törekvése éppen arra irányult, hogy az isten-fogalmat megtisztítsák és mentesítsék ezektől a szenvedélyektől. Fokozatosan rájöttek arra, hogy a mindenség végső alapja csak egy Isten lehet, és így közeledtek a monoteista felfogáshoz. Például a tíruszi Maximosz (2. század) közép-platonista filozófus így fejezi ki a hellenista kor gondolkodóinak közös meggyőződését:

„Megállapíthatjuk, hogy az emberek számos, egymásnak ellentmondó nézetei között létezik egy közös, mindenki által elfogadott racionális felfogás, mely azt állítja, hogy csak egy Isten létezik, aki a mindenség atyja, és hogy léteznek egyéb istenek is, akik ennek az egy Istennek gyermekei, és hatalmának részesei. Ez az a felfogás, amelyet a görögök és a barbárok is, szárazföld közepe táján lakozók és a tengerpart lakosai is, a tanultak meg a tanulatlanok is közösen vallanak.” Látjuk, hogy Maximosz még emleget az egy Isten mellett más „isteneket” is, de ezek az egy Istentől származnak és teljesen tőle függnek. Az egy, legfelső Isten felülmúlja, transzcendentálja a világot. Ő nem azonos a világgal, hanem a világ okozója.

Lássunk egy korabeli másik szöveget is, mely szépen mutatja az egy Isten iránti vallásos érzéseket. A szöveg az úgynevezett „hermetikus írások” gyűjteményében található:

„Őfeléje, a minden keveredés nélküli Isten felé, lelkeink atyja felé szálljon fel ajkak milliárdjainak dicsérő éneke. Dicsérjük őt, még ha tudjuk is, hogy dicséretünk soha sem lesz képes őt méltóan dicsérni. Hiszen az újszülött gyermekek sem tudják méltóan dicsőíteni apjukat, mégis amikor megteszik azt, ami tőlük telik, apjuk megbocsát nekik. Isten dicsőségére szolgál az is, hogy ő nagyobb mindennél, ami tőle származik, és dicséretünk egész lényege abban áll, hogy megvalljuk Istenünk hatalmának határtalanságát és végtelenségét. Isten meg fogja bocsátani dicséretünk elégtelenségét, mert nincs olyan édesapa, aki elfordulna újszülött gyermekeitől azok gyengesége miatt.”

Ennek az egy, transzcendens és szenvedélymentes Istennek „utánzását” tekintették a hellenista filozófusok az erkölcsi élet normájának és céljának. Az erkölcsös ember a logoszt, az „értelmet” követi. A szenvedélyek (görögül: pathé) elhomályosítják az értelmet, és ezért az erkölcsös ember eszménye az apatheia, vagyis a szenvedélymentesség.

Az egy Isten, ezek szerint a filozófusok szerint, maga a jóság. Nem ismeri a gyűlöletet, igazságos, emberbarát és a boldogság osztogatója. Ő maga mozdulatlan és változatlan szellemi létező, aki akaratával mozgatja a világmindenséget. Léte és lényege felülmúlja a világot, de hatalma betölti ezt a világot és mindenre kiterjed.

Ez az isten-fogalom szép és nemes, de vannak hiányosságai is. A görög filozófusok istene nem sokat törődik az egyes emberekkel. Igazságos ugyan, de nem hajlik le irgalmasan a megtérő gonoszok felé, hogy megbocsásson nekik. Jobban hasonlít egy vonzó, értékes „tárgyhoz”, mint egy kezdeményező, élő és szerető személyhez.

A BIBLIA ISTENKÉPE

A Biblia szerzői nem voltak filozófusok. Ők nemcsak az emberek szenvedélyeinek tarka világát írták le, hanem a teremtő egy Istent is szenvedélyes Istenként ábrázolták. Sokszor beszélnek a hűtlen bűnösökkel szembeni Isten bosszújának mérhetetlen haragjáról (vö. MTörv 29,33 stb.), de még többször hangoztatják Isten irgalmas szeretetét. Maga Isten így mutatkozik be a hozzá megtérő Izraelnek:

„Eljegyezlek magammal örökre, eljegyezlek magammal hűséggel (héber: emet) és törvénnyel, jósággal és szeretettel (héber: rahamim)” (Óz 2,21–22).

Isten szenvedélyes szeretetét nagyon szépen mutatják azok a szavak, melyeket Jeremiás prófétához intézett: „Ezt mondja az Úr: Jól hallom Efraim panaszszavát: »Megfenyítettél, s hagytam, hogy fenyíts […]. Hozz vissza, engedj visszatérnem, mert te vagy az Úr, az én Istenem! Igaz, elfordultam tőled, de már bánom bűnömet; amióta észre tértem, mellemet verem.« […] De hát nem oly kedves fiam nekem Efraim és nem oly dédelgetett gyermekem, hogy minden megfenyítése után meg ne kellene róla emlékeznem? Szívemnek meg kell indulnia, meg kell könyörülnöm rajtuk – mondja az Úr” (Jer 31,16.18–20).

A cikk teljes terjedelmében A Szív /júniusi számában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.