Dudás Tamás: Bajnokok

Világversenyek vagy kisebb-nagyobb sportesemények alkalmával az emlékezetes pillanatok megvitatása mellett baráti társaságokban gyakori beszédtémák még a bírói döntések, esetleg a doppingügyek is. Amikor aztán egy-egy beszélgetésben mélyebbre megyünk a napi sportküzdelmek szintjénél, akkor a társaságban rendszerint akad valaki – egy gyakorló (amatőr) sportoló –, aki azt a nyugtalanító gondolatot ülteti a fejünkbe, hogy szerinte valami nincs rendben az élsporttal: már nem az egészség megőrzéséről, a felüdülésről, a családi és baráti együttlétről, hanem éppen ezek ellentétéről szól. Próbálom ilyenkor védeni az esti meccsnézések és kedvenc sportolóim becsületét, ám a legtöbb ellenvetésével egyet kell értenem. Úgy képzelem, hogy az alábbi írás (megjelent: A Szív, 1931. október 10-i számában) szerzője is egy hasonló körben ül 1931-ben, és én ott vagyok mellette időutazóként. Még töprengek, hogy mit fűzhetnék gondolataihoz nyolcvannégy év távlatából. És önök?

iIsmertem egy kedves, derék, csinos, makkegészségű huszonkét éves fiatalembert, ki már gyermekkorában szenvedélyes úszó volt. Egész fiatalon már úszóbajnok lett, egymásután nyerte az úszóversenyeket. Tanulmányait elhanyagolta, minden szabad idejét csak az úszásnak áldozta. Vasárnapi misére, szentbeszédre nem volt ideje elmenni, mert teljesen lefoglalta minden idejét a versenyekre való tréning. Két év előtt a vízipóló sporttal kezdett foglalkozni, s csakhamar neves játékos lett. Egy alkalommal a vízben szemfertőzést kapott, s ekkor orvosbátyja kérte, figyelmeztette, hogy hagyjon fel a szenvedélyes sportolással, mert tönkreteszi egészségét. Nem használt az intő szó. Hat hónap múlva mérkőzés közben a fülét rúgták meg: ekkor sokáig beteg volt, de felgyógyulása után továbbra is szenvedélyes vízipóló játékos maradt. A múlt évben ismét megrúgták a fülét: ekkor már gennyes középfülgyulladást kapott, s bár idejében megoperálták, mégis kínos három heti szenvedés után meghalt.

Nyitott sírja előtt a sportklubja vezetője búcsúbeszédében azt mondotta: „Jóska barátunk, te a sportnak áldozata lettél!” Mi, orvosok megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy napjainkban mily sok ifjú lesz a sport áldozata!

A mai ifjúság előtt az önnevelésen, önképzésen alapuló életértékek, a vallás, a kegyelemeszközök, majdnem teljesen elveszítik jelentőségüket. Nagyon sok mai ifjúnak nem eszményképe, élettörekvése a jól képzett, jól nevelt jellemes, vallásos ifjú, aki egész lélekkel tudja megállani helyét az élet minden nehéz körülményeiben: a mai kor tömegifjának legnyíltabb példaképe, követendő eszményképe Dempsey és Tunney, vagy egy hírneves labdarúgó, esetleg a világhírű futár Nurmi vagy az úszó Weissmüller, Arne Borg, akik egy fél másodperccel megjavítják a világrekordot.

A legtöbb mai ifjúnak a jellemképzés, az akaratnevelés, az egyéniségképzés nemes sportjáról halvány sejtelme sincs!

Sokszor tapasztalhatjuk, hogy a sebészeti klinikákra egy-egy nagyobb mérkőzés után mindig kerülnek sportifjúk, akiknek megrúgták a térdét, gyomrát vagy veséjét, s akik hosszú ideig, nem ritkán egy életre betegek lesznek, vagy pedig fiatalon a temetőbe kerülnek. A sport lehet nemes testfejlesztés, de öncéllá, goromba, durva versennyé nem szabad fajulnia, mert az úgy a testnek, mint a léleknek nagy ártalmára van!

Aki a jellemnevelés, az önképzés, az önfegyelmezés sportjában bajnokságot ért el, aki a szentségekhez járulás révén sorba le tudja győzni hibáit – az oly sporteredményt ért el, amelyhez az összes sportbajnokok eredményei soha fel nem érnek!