Novák Zsüliet: Zoli vagyok, alkoholista

Kutatások szerint egymillió is lehet Magyarországon az alkoholisták száma. Viszont ha figyelembe vesszük, hogy az alkoholistáknak vannak családtagjaik, szeretteik, barátaik, könnyen lehet, hogy az országban szinte mindenkit érint a kérdés. Nekünk, akiket nem érint közvetlenül ez a probléma, olyan egyszerűnek tűnik a megoldás: csak meg kell állni az ivást. A Novoszádi Zoltánnal történt beszélgetés után ilyet már nem mondanék egyetlen alkoholistának sem.  

Hogyan mutatkoznál be az olvasóknak?

Sziasztok, Zoli vagyok, alkoholista.

Így, jelen időben?

Évek óta nem iszom, a dohányzásról is leszoktam és több egyéb függőséget is magam mögött tudok. Ugyanakkor ez nem befejezett dolog. Elveszítettem a képességemet arra, hogy kontrolláltan tudjak inni. A csoda abban nyilvánul meg, hogy alkoholistaként nem kell innom. Egy alkoholista számára az nem eldöntendő kérdés, hogy iszik vagy nem iszik. Ha az lenne, akkor nem inna. Mi ezt iváskényszernek hívjuk.

Önmagát az alkohol létezését szereted vagy gyűlölöd?

 Nincsen vele bajom, az alkohol önmagában nem rossz dolog. Csak most már nincs vele dolgom. Nem áll fönn köztünk viszony. De tisztelem. Elismerem, hogy erősebb nálam. Nem az alkohollal van probléma, hanem azzal, aki azt megissza. Az alkohol is csak egy tükör a világról, ami felém fordulva az én lelkiállapotomat tükrözi vissza.

Legsúlyosabb napjaidon mennyit fogyasztottál?

Én gépszíjas ivó voltam, nem fogyasztottam minden nap alkoholt, de ha elkezdtem, akkor azt keményen tettem. Egy évig éltem Oroszországban, ott három üveg vodkát megittam úgy, hogy még saját lábon mentem haza.

Oroszország elég ideális hely egy alkoholistának.

Akkor még nem tudtam, hogy alkoholista vagyok. Azt hittem, hogy ez az élethez tartozik.

Miért gondoltad ezt?

Olyan környezetben nőttem föl, ahol nem ismertem olyan embert, aki nem iszik. A nagyszüleim az Alföldről származtak, én pedig egy munkáscsaládba születtem. Az alkoholfogyasztás hozzátartozott a mindennapokhoz. Ha jött valaki fát vágni, segíteni, pénz helyett abszolút csereérték volt egy üveg pálinka vagy egy üveg bor. Olyan természetes volt, mint a lélegzetvétel. Anyám azt mondta nekem, ha valaki négy napig kibírja alkohol nélkül, akkor az nem alkoholista. Ezzel a bölcsességével el is temettem őt. Én vagyok a legöregebb a családban, pedig még nem töltöttem be a negyvenet.

Mi volt a legkínosabb eset, ami alkoholistaként megesett veled?

A legkínosabbat nem mondom el. De mondjuk metróajtót közvetlen közelről hánytam tele, ugrottak szét körülöttem az emberek. Mérhetetlenül sokat vezettem nagyon részegen. Ez az, amit a legjobban szégyellek, és azért vagyok a leghálásabb, hogy senkinek semmi baja nem történt. Volt olyan, hogy Budapestre hazafele jövet az utolsó képem egy Kecskemét tábla volt. Azt sem tudom, hogy tettem le az autót, hogy mi történt útközben, hogyan jutottam el az ágyamig. Ezek erősítettek meg abban, hogy van Gondviselés, aki akkor helyettem fogta a kormányt.

Hányszor próbáltál leszokni?

Húsz éven át ittam. Hetvenmillió forintot és emberi kapcsolatokat tapsoltam el ezalatt. Olyan üzletekbe fektettem pénzt, melyek köszönőviszonyban sem voltak a lehetőségeimmel vagy a valósággal. Már fiatalon megemlítettem a baráti körömnek, hogy itt valami nincs rendben. Miért van az, hogy ha elmegyünk akár focizni, akár főzni, akár kirándulni, minden program ivásba torkollik. Nem volt olyan összejövetel, ahol ne jelent volna meg az alkohol. Persze ez a problémafelvetés süket fülekre talált, engem pedig nem volt nehéz rábeszélni az ivásra. Aztán elveszítettem az örökségemet, elveszítettem a munkahelyeimet. Persze általában én jöttem el gőgből és arroganciából, hiszen mindig hülye a főnök, de valamiért mégiscsak mindig más volt a főnök, én pedig a beosztott. Megismerkedtem egy lánnyal, aki jelenleg is a párom. A harmadik randinkon kiugrottunk ketten egy repülőből – mire leérkeztünk, már éreztem, hogy ez komoly lesz. Elmondtam neki, hogy többet iszok, mint amennyit szeretnék, és azon vagyok, hogy ezen változtassak. Ő elmondta, hogy ezzel a problémával még nem igazán találkozott, de számára nem is perspektíva egy olyan férfi, aki iszik. Azt hiszem, ez az őszinte beszélgetés volt az, ami elindított engem a leszokás felé. Innentől kezdve még három évig ittam, ami maga volt a pokol. Minél nagyobb erőket mozgósítottam, minél elszántabban próbáltam letenni az italt, minél messzebbre mentem el, annál erősebben jött vissza, és annál mélyebbre süllyedtem a következő alkalommal. Volt olyan, hogy cigaretta és alkohol nélkül elmentem a hegyekbe szűk egy hónapra lovak közé dolgozni. Ebben az elszigetelt környezetben lefogytam nyolc kilót, nem ittam és nem gyújtottam rá. Aztán hazamentem és három nap múlva részegen dohányoztam. Mint egy marionett bábu, mentem, és nem tudom hogyan, de megtörtént. Levevődött az üveg a polcról, megvevődött, aztán kinyitódott. Mintha ott sem lettem volna.

Mindenki tudja, hogy az alkoholizmus betegség. Mégis, mi indítja el az embert ezen az úton?

Szenvedélybetegnek azért jó lenni, mert ez egyben hiperérzékenységet jelent. Amikor valami igazságtalanság történik, ami mást csak annyira érintene érzékenyen, mint amikor ráléptek a lábára, én úgy érzem magam, mintha bajonettet forgatnának a vesémben. Mindeközben lehet, hogy ez az igazságtalanság „csupán” csak sérti az én érdekeimet. De én sokkal hevesebben reagálok erre. Erre a sok fájdalomra és heves érzelemre volt az alkohol a válaszom. Amely ezeket az érzelmi kiugró csúcsokat letompította. Persze nem oldotta meg a problémát, de elfelejtettem a kérdést. Ennyi év józanodás után ezt a hiperérzékenységet már nem átokként élem meg, hanem áldásként.