Povedák István: Táltosplacebo és keresztény terápia

Lehet-e úgy korszerűvé válni, hogy közben jelentős igény mutatkozik a hagyományos formák revitalizációjára s egyre többen válnak a hagyomány bizonyos formáit feléleszteni szándékozó mozgalmak követőivé, miközben általános elvárás a gyorsuló ütemben átalakuló kultúra igényeinek, trendjeinek követése is? Hogyan találhat magának utat ebben az útvesztőben a katolicizmus? Mennyiben hatnak rá a kereszténység előtti vallási formák újraélesztési kísérletei? Lehet-e, kell-e ezektől függetlenednie?

hHaladni kell a korral. Jól ismert mondás, melyet sokszor, sokan a kereszténységre, elsősorban talán a katolicizmusra is vonatkoztatnak napjainkban. Nem csupán a legmodernebb technikai eszközök felhasználásáról, az évtizedek óta tartó „megengedjük-e a gitárt, dobot templomainkban?” vitáról van szó, hanem az új nyelv problematikájáról, melyet a hazai vallástudományban már Morel Gyula is körüljárt munkáiban. Mindezzel kapcsolatban felmerül azonban több kérdés is: lehet-e úgy „modernizálódni”, hogy közben a modernizáció több aspektusát is elutasítandónak tartja mind az egyház, mind a hívek számottevő része?

A SZÉL KIHÍVÁSAIRA A FA GYÖKEREIVEL VÁLASZOL

A vallástudomány az utóbbi években már nem a szekularizáció, hanem a poszt-szekularizáció fogalmán keresztül próbálja megragadni napjaink vallási folyamatait. A makroszintű folyamatok elemzése mellett az egyéni vallásosság többsíkú vizsgálata is kiegészíti az egyre gazdagabb megnyilvánulási formákkal rendelkező, a kultúrát „újravarázsoló” folyamatok interpretációs lehetőségeit. A kortárs vernakuláris, megélt vallásosság kutatása a számokon és trendeken túlmutató megértési irányok sorát nyitja meg. Egyrészt, a mélyebb elemzés lehetőséget ad az intézményes, hivatalos vallásosság versus vernakuláris vallásosság többszörösen is összetett viszonyának megvilágítására. Így válik elemezhetővé, hogy a megjelenő vallási megújulási mozgalmak mellett maga a katolikus egyház milyen módon képes, vagy nem képes reagálni a megváltozó körülményekre, mennyiben tud választ adni azokra a vallási igényekre, melyek napjaink átalakuló társadalmában születnek mind a hívek, mind az ún. „spirituális kereső” tömegek, vagy „maguk módján vallásos” egyének körében.

Ezek az igények, elvárások az esetek egy jelentős részében Magyarországon egy érdekes, magában látszólag önellentmondást hordozó dichotómiában, a hagyomány versus modernitás kettősségében csúcsosodnak ki. Ambivalenciája több tényezőben rejlik. Egyrészt, a hazai vallási tendenciákat nézve megfigyelhető, hogy miközben a katolikus egyház próbálja kialakítani a folyton változó kulturális, társadalmi körülményekhez igazodó új nyelvet, emellett jelen van a modernizációnak való behódolást ellenző hívek aktív hangja is, akik a tradicionalitás bástyája mögé húzódva vélik megtalálni saját vallási identitásuk és vallásuk számára üdvözítő stratégiát. Korszakunk tradicionalizmusa nem jelent azonban merev konzervativizmust, nem a népegyházhoz, a hagyományos népi vallásosság formáihoz való visszafordulást tűzi ki zászlajára, hanem a tradíciók felelevenítését arra használja fel, hogy alapvetően új formákat teremtsen és a hagyományon keresztül váljon modernné. Illyés Gyula szavaival élve, a szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol.

Ugyanakkor ezzel összevetve érdemes megjegyezni, hogy a napjaink vallási megújulási mozgalmaihoz csatlakozók, spirituális keresők körében, de a kortárs katolikus vernakuláris (megélt) vallásosságban is jelen van az egyházat mint rigid, hierarchikus, konzervatív, az új idők kihívásaira adekvát választ adni nem képes szervezetet értelmező attitűd. A helyzet érdekessége és látszólagos ambivalenciája, hogy napjaink új vallási mozgalmai körében egyre hangsúlyosabb azoknak a szerepe, akik a kortárs kultúrát érő kihívásokra saját kultúránk múltjában keresik és vélik megtalálni a választ. Ennek során egy-egy kereszténységtől elméleti szinten távol álló vallási mozgalom önértelmezésében, szimbolikájában, rituális gyakorlataiban sok esetben a hagyományos keresztény, katolikus tradíciókhoz nyúl vissza. Jól megfigyelhető ez az attitűd aktuálisan a csíksomlyói pünkösdi zarándoklat kapcsán, mely dacára minden vallási tendenciának, évről-évre képes magához vonzani több százezres tömegeket – s nem csupán katolikusokat, sőt, nem csupán vallásosakat. Ez a teljes mértékben a hagyományos katolikus népi vallásosság kelléktárából építkező rítus népszerűségnek örvend különféle vallásos és nem vallásos hagyományőrző mozgalmak körében, megjelennek rajta a barantások mellett politikai szervezetek, de kortárs pogány mozgalmakhoz tartozó csoportok, vagy akár az Istennő Templom tagjai is. Mindezek mellett virágzik a katolikus tradíciókat felhasználó új magyar mitológia, melyben átalakult jelentéstartalmat nyer Babba Mária alakja, újpogány rituális tereken tűnik fel Boldogasszony szimbóluma mellett Káltes istenasszony, Koppány Nagyúr vagy akár Jézus maga, s fehér táltosokként értelmezik újra Szent Özsébet és a pálos rendet. Hagyomány és újraértelmezés, keresztény, katolikus és „pogány” kéz a kézben járnak, látszólag elválaszthatatlanok egymástól.