Varga Péter Kálmán: A lélek szenvedélyei

A sztoikus filozófia egyértelműen a szenvedélyektől való megszabadulásra biztatott, a kereszténység megjelenésével viszont egy új emberkép is feltűnik, amely az antik alapokon építkezve, attól azonban lényeges pontokon eltérve fogja fel az emberi lélek – és így a szenvedélyek – szerepét és működését. Jelen írásnak nem célja a fogalom fejlődésének részletes bemutatása, hanem csak a keresztény felfogás egyik legfontosabb képviselőjének, Aquinói Szent Tamásnak a nézeteit vizsgáljuk.

ALAPOK A GÖRÖG FILOZÓFIÁBAN

A szenvedélyek szerepének értelmezéséhez elkerülhetetlen egy pillantást vetni a görög filozófia eredményeire, mivel mint látni fogjuk, Aquinói Szent Tamás is ezen az alapon építkezve, azt azonban lényegesen módosítva fejti ki tanítását. A görög pathosz kifejezés talán leggyakoribb magyar fordítása a ’szenvedély’, nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy mint annyiszor, a görög kifejezés itt is kicsit többet és mást is hordoz, mint ami a magyar megfelelővel visszaadható. A kifejezés a paszkhó igével van kapcsolatban, ami elsődlegesen valaminek az elviselését, elszenvedését jelenti. Innen a pathosz ’külső hatás’ vagy ’benyomás’ értelme. Az érzelem, indulat jelentéstartalom mellett jelent többek között szenvedést, betegséget is, ebből származik a ’patologikus’, az egyik legelterjedtebb modern használata is a szónak. Jelölhet emellett balszerencsét, állapotot, a filozófiában járulékos tulajdonságot és természetesen a retorikában szenvedélyes stílust is.

Platón Az állam című dialógusában a lélek felépítését az állam és társadalom szerkezetével teljesen párhuzamosan ábrázolja, szerinte a különböző rétegek (dolgozók, őrök, filozófus államférfiak) és a lélek erényei megfeleltethetők egymásnak. Így beszél vágyakozó (epithümétikon), indulatos (thümoeidesz) és vezérlő vagy gondolkodó (logisztikon) lélekrészről. Az ezeknek megfelelő erények rendre a mértékletesség, bátorság, okosság vagy bölcsesség, negyedikként járul ezekhez az igazságosság. A Phaidroszban a három lélekrészt egy fogat egységeként mutatja be, ahol a kocsis a gondolkodó rész, a szenvedélyeket pedig a lovak jelenítik meg.

A túlzások kerülésére való felhívás ősrégi görög hagyományhoz kapcsolódik, hiszen nem Arisztotelész az első, aki az arany középút elvét állította etikája középpontjába: már a delphoi jósda feliratai között olvasható volt a méden agan (semmit sem túlzottan) felszólítása.

Arisztotelész a Nikomakhoszi Etikában (1105b 21) egyértelműen fogalmaz, amikor lelki jelenségnek, a lélekben megjelenő (ta en té pszükhé ginomena) tartalomnak tartja a szenvedélyt. (A másik kettő: a képességek [dünameisz] és a szokások, amelyek már részünkké váltak, így lelki alkotó- részünkké, habitusunkká [hexeisz] lettek.) Szenvedélyek szerinte a vágy, az indulat, a félelem, a vakmerőség, az irigység stb. és mindaz, amivel öröm (hédoné) vagy szomorúság (lüpé) jár együtt.

Cicero Tusculanae disputationes című művében említi, hogy a sztoikusok a szenvedélyeket a „lélek zavaró indulatának” (perturbatio) (TD 4.4.) nevezik. Ő beszél szenvedélyes vágyról (libido), vidámságról (laetitia), de ide sorolja a szomorkodást (aegritudo) is. Ehhez kapcsolódik a sztoikus filozófiához sorolt szenvedélymentesség (apatheia) fogalma is. Cicero említi, hogy Khrüszipposz sztoikus filozófus a lelket zavaró indulatokat említ, szemben az értelemmel rendelkező lélekrészt jellemző nyugalommal és csenddel (TD 4.5). Khrüszipposz véleménye szerint a pathosz friss vélekedés, ahol az értelemnek még nem volt ideje a vizsgálatra. Szerinte a gyönyör és a vágy így olyan friss vélekedések, amelyek nem tőlünk függő jövő vagy jelen idejű dolgokat jónak minősítenek, a félelem és szomorúság pedig az ugyanilyen jellegű dolgokat rossznak ítéli meg.

A szenvedély a „vágyakozásnak megfelelő vélekedés jellemmé szilárdult és megizmosodott formája, melynek értelmében az emberek a nem választandó dolgokat nagyon is választandónak tartják”. A sztoikus naturalista metafizika keretei között ez azt jelenti, hogy a szenvedély hibás pályára állítja a világfolyamatot, így ez már a normálistól elütő, azaz patologikus jelleget ölt. A sztoikusok ezzel egy lépéssel tovább menve azt állítják, hogy a szenvedélyek nem csak kerülendők, hanem megbetegítik az embert. Ezzel a szenvedélyek az orvosi gyakorlat területére tartoznak, aminek csakugyan találjuk nyomát a görög orvosi irodalomban. Galénosz, a Kr. u. 2. században élt görög orvos egy egész tanulmányt szentel a lélek szenvedélyei felismerésének és kezelésének De propriorum animi cuiuslibet affectuum dignotione et curatione címmel.

A kereszténység megjelenésével teljesen új impulzusok jelennek meg a filozófiában. A következőkben ennek a fogalmi térnek az egyik legjelentősebb és legkiemelkedőbb képviselőjének, Aquinói Szent Tamásnak a nézeteit vizsgálom a szenvedélyekre és azok hatására az emberi lélekre vonatkozóan.