Patsch Ferenc SJ: Kísértéseken át a szabadulásig

Előfordult már veled, hogy több időt töltöttél az interneten, mint tervezted? Volt már, hogy utólag bosszankodtál, amiért felesleges hírek olvasgatásával töltötted az időt, esetleg online csevegéssel, vagy csak a facebookon „lógva”? Megtörtént már, hogy belefeledkeztél hosszabb-rövidebb videofilmek nézésébe – és nem is kell mindjárt a legrosszabbra gondolni… –, amikor történetesen ezer más fontosabb dolgod is lett volna (például, hogy időben lefeküdj, és kialudd magad)? Ha ezek közül a kérdések közül csak néhányra is igennel válaszoltál, akkor legalábbis meglegyintett már annak a szele, amit köznapi nyelven „függőségnek” neveznek. (És akkor még a nikotinfüggőségről, az alkoholizmusról, a szex-/pornó- és szerelmi addikciókról, a társ- és kapcsolati függőségekről, a romantika-függőségről, valamint a játékszenvedélyről és sok más egyébről nem is beszéltünk…)

A FÜGGŐSÉG – KORUNK BETEGSÉGE

Egyszer repülőn utaztam, amikor feltűnt, hogy néhány üléssel előttem, a folyosó túloldalán, egy férfi folyamatosan játszik a telefonján. Jól öltözött úr volt, középkorú, öltönyben-nyakkendőben. Elmélyült arccal, komolyan nyomogatta a gombokat. Eleinte csak csodálkoztam, hogy vajon mi köti le ennyire a figyelmét; hogy képes az egész másfél órás repülőutat ilyesmire fordítani. Amikor már a leszálláshoz készültünk, és elhangzott a hivatalos figyelmeztetés is, hogy minden elektronikus készüléket ki kell kapcsolni, őszinte érdeklődéssel (és együttérzéssel) vártam, mi fog történni. A férfi egy pillanatra bezárta az elegáns handy bőrfedelét – és amint a légikisasszony továbbhaladt, azonnal újra kinyitotta, hogy ott folytathassa, ahol abbahagyta… Ekkor ismertem fel: függő volt.

Már nem emlékszem pontosan a statisztikai adatra, de úgy rémlik, az Egyesült Államokban élő férfiak több mint negyede valamilyen függőség rabja. Hátborzongató arány – s attól tartok, mi, európaiak sem maradunk el sokkal mögöttük. Mintha az egész modern életforma arra szövetkezne, hogy megrabolja a szabadságunkat. Talán ennek tünete az a fékevesztett szabadság-kultusz is, ami lépten-nyomon hírt ad magáról, visszaköszön a politikai szlogenekben, a filmek, reklámok képkockáiról. Hiszen a függőség egyik legbiztosabb jele éppen a mindenható szabadság illúziója: ha fennen hangoztatom: „Ugyan már, bármikor abba tudnám hagyni!” – Csak éppen nem hagyom… Soha. Akkor sem, ha már árt, beszűkít, tönkretesz. Ezért számít áldásnak, ha valaki már képes kimondani ezt az egyszerű mondatot: „Függő vagyok.” Az olaszoknak erre létezik egy jól bevett szófordulatuk is: è più forte di me – ez erősebb nálam. Gyakran mondják a gyóntatószékben – én is ott tanultam…