Előző cikk Következő cikk

Nikl János: Az utolsó állomás – drogterápia Zsibriken

„Fontos volt, hogy legyenek körülöttem heroinfüggők. Nekik nem kell elmagyaráznom, hogy miért vágyom az anyag után, mert megértik. Neked viszont nem tudom elmondani, mit érzek pontosan.” Húsz perce beszélgetek Gergellyel a Zsibriki Drogterápiás Intézetben, amikor ezek a mondatok elhangzanak. Nem sokkal korábban egy másik srác megkérdezte, függő vagyok-e. Nemleges válaszom után fecsegtünk még egy darabig, de tudtam, hogy elbuktam a teszten. Soha nem éltem meg, amit ők. Hiába mesélik el készségesen élettörténetüket, tudják jól, fogalmam sincs arról, min mentek keresztül.

Zsibrik Tolna és Baranya megye határán fekszik. Magányos, csendes hely, távol a városoktól. A Mőcsényhez tartozó egykori község tíznél kevesebb lakosán túl a rehabilitációban részt vevő húsz-huszonnyolc férfi él itt. A mintaszerűen felújított parasztházakban lakószobákat, éttermet, közösségi tereket alakítottak ki, vagy eredeti funkciójuknak megfelelően hasznosították a mezőgazdasági létesítményeket, ólakat. Az épületek előtt felállított méretes táblák figyelmeztetnek arra, hogy nem egy szabadtéri múzeumban sétál a gyanútlan látogató. Az Európai Unió jóvoltából megvalósult több tízmilliós fejlesztésnek köszönhető mindez. Irigykedhet rájuk a falusi vendéglátással foglalkozók népes tábora. A turista egyébként tájidegen errefelé. Van viszont postajárat, és az orvos is hetente kétszer jön. A virágzó fákat méhek zsongják körül, egy udvaron rotakapa kerepel, a tornác alatt néhányan csendben dohányoznak. A Zsibriki Drogterápiás Intézetet a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziós Támogató Alapítvány (KIMMTA) működteti.

A cikk teljes terjedelmében A Szív /júniusi számában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.