Henter Anna: „… amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10)
Mit jelent az igazi erő, s mikor is gyenge az ember valójában? Akaraterő? Irányítás vagy önátadás? Egy kibékíthetetlen ellentmondásnak tűnő állítás igazságához való közelebb jutásra vállalkoztam egy horvát fiatalember, Dejan Maričić életén és megtérésének történetén keresztül.
Milyen családi háttérből jössz és milyen volt a gyermekkorod?
Horvátországban nőttem fel egy kisvárosban. Apai nagyapám kommunista volt, édesanyám családja pedig hívő. Otthon nem neveltek minket vallásosan, bár az iskolában volt valamennyi hittanóránk, de az nem igazán érdekelt. Anyukám katolikus volt, de a házasságkötése után nemigen járt templomba, így csak egy-két alkalommal vettem részt misén. Akkoriban csak az anyai nagyszüleim voltak mélyen vallásosak, ők imádkoztak mindannyiunkért. Én is hittem abban, hogy létezik valami az anyagi világon felül is (pl. szellemek, angyalok), de nem tudtam, hogy mi az a világ pontosan. Szüleim sok szabadságot adtak nekem, pl. sose mondták, mikor jöjjek haza. Fegyelmezniük nemigen kellett, mert jó gyerek voltam, rendesen végeztem az iskolai kötelezettségeimet, illetve jól tudtam manipulálni. Szabadidőmben a környékünkön lakó, nálam idősebb „rossz fiúkkal” lógtam, akikkel izgalmasnak tűnő, részben illegális dolgokat műveltünk (verekedések, bolti lopások, ivás, kábítószer stb.), a szüleim azonban nem tudtak ezekről. Anyukám persze bizonyos jelekből megsejthette, hogy valami nincs rendben. Már általános iskolai éveim vége felé elkezdtem inni, középiskolában pedig szinte mindenki rendszeresen ivott hétvégenként. 15 évesen elkezdtünk marihuánát szívni, ami egy idő után szinte mindennapos tevékenységgé vált. Közben összejöttem egy lánnyal, életem első szerelmével, akivel nagyon boldog voltam. Világi szemmel nézve jó életem volt, sok baráttal és élvezettel – hamarosan kísérletezni kezdtem extasy-val, kokainnal is. De a tökéletesnek tűnő kis világomban elkezdtek kirajzolódni a következmények. Az érettségi évében enyhe depressziós tünetek jelentkeztek, s néha pánikrohamaim voltak, pl. amikor egyetemi felvételire mentem a fővárosba. De mindezt nem hoztam összefüggésbe azzal az életmóddal, amelyet folytattam.
Hogyan alakult az életed az egyetemi évek alatt?
Amikor felvettek az építőmérnöki szakra, első évben alábbhagytam a marihuána szívással, csak hetente egyszer nyúltam hozzá, mert kicsit változtatni akartam az életemen. Új barátokra találtam, s jól akartam teljesíteni tanulmányi téren, ami sikerült is. Másodévben szakítottam a barátnőmmel, akivel három évet voltunk együtt. Ez nagyon nehéz volt számomra, mert ő jelentette a stabilitást az életemben, betöltötte a szívemben levő űrt, egy ideig ő volt az életem értelme. De az utolsó időkben már annyit veszekedtünk, hogy úgy döntöttünk, véget vetünk a kapcsolatnak. Ezt követően megint a marihuánához nyúltam, hogy feledjem a bánatom. Elkezdtem aktív életet élni, partikra járni, inni, lányokat hajhászni egy új kapcsolat reményében. Mindehhez persze pénzre volt szükségem, így elkezdtem marihuánát árulni, először kisebb mennyiségben, aztán egyre többet, s a termesztésébe is belefogtam. A tanulmányaimat elhanyagoltam, és belevetettem magam a „munkába”, meg az élet élvezetébe. Ebben az időben már nem laktam otthon, hanem az egyetemi városban, egy magam által fenntartott házban, ami elég rendhagyónak számított a diákok körében. Ezt az életmódot folytattam kb. két évig, aztán elkezdtem megcsömörleni. Abba akartam hagyni az egészet, de nem tudtam, hogyan. Láttam, hogy rossz irányba tart az életem, s nincs uralmam fölötte, nem tudom, hova vezet mindez. Napról napra éltem, tettem a „dolgom”, a következményekről való gondolkodás nélkül. Az egyetemen megbuktam néhányszor, de valahogy sikerült benn maradnom, így a szüleim nem hívtak haza. Ezekben az években kettős életet éltem, egyet a szüleim felé, a másikat pedig a barátaimmal meg a kábítószer világában. Az életmódom következményei elkezdtek megmutatkozni: depresszióba estem, a sok barátom ellenére is magányosnak éreztem magam. Az ő szemszögükből nézve gazdagnak és boldognak tűntem, mint akit mindenki szeret, tisztel, s akire mindenkinek szüksége van. De a valóság belül épp az ellenkezője volt: egyedül éreztem magam, s nem én irányítottam az életemet. Nehéz volt szembenéznem az életem sivár valóságával. Ahányszor csak egyedül voltam, felerősödött a lelkiismeretem hangja, ezért próbáltam elkerülni az egyedüllétet, állandóan emberekkel vettem magam körbe. Fel akartam hagyni ezzel az életmóddal, de nem tudtam, hogyan. Az utolsó fázisban már mindenféle drogot árultam, miközben bűntudatom volt és hatalmas stressznek voltam kitéve. Nem találtam megoldást a problémámra.