Paksa Balázs: Távolodó visszhang

Bár egyikük népes rajongótábora bízvást vitatná, valójában mind a U2, mind a Pink Floyd bőven túl van már saját pályájának zenitjén – annak ellenére, hogy kronológiailag az ír zenekar csaknem teljes életműve beleférne Gilmourék legutolsó, szerény lemeztermést hozó korszakába. 2014- ben mégis mindkét zenekar új albumot adott ki, melyek azonban leginkább megjelenésük körülményei miatt kerülnek be a rocktörténeti lexikonokba.

aA katolikus együttesként indult, s Bono egyre hangsúlyosabb társadalmi szerepvállalása miatt önmagán túlnövő U2 immár eljutott abba a státuszba, hogy bármely fellépése önmagában is exkluzív eseménynek számít. Tavaly ősszel a zenekar mindezt megfejelte azzal, hogy ingyen elérhetővé tette legújabb, Songs Of Innocence című albumát minden Apple-felhasználó számára. A forradalminak szánt lemezterjesztési újítás aztán egy marketinghiba folytán kéretlen ajándékként landolt az eszközökön, sokak bosszankodását kiváltva. A csapat legszemélyesebb hangvételűnek szánt korongja így olyan indulatok kereszttüzébe került, hogy nehéz róla higgadtan nyilatkozni. Az mindenesetre megállapítható, hogy a friss album több radikális húzással igyekszik távolodni a megszokott U2- hangzástól. Ennek ékes példája, hogy a zenekar védjegyének is tekinthető, jellegzetes gitárcsilingelés megszólalására egészen az ötödik számig várnunk kell. A szövegekben feltűnnek eltávozott barátok (Miracle Of Joey Ramone), rokonok (Iris – Hold Me Close, Volcano), egykori példaképek (This Is Where You Can Reach Me Now), gyerek- és ifjúkori élmények (Cedarwood Road, California), de szóba kerülnek az 1974-es dublini robbantás következményei (Raised By Volwes) és egy gyilkos iróniával maró altatódalt is hallunk (Sleep Like A Baby Tonight). A Songs Of Innocence igazi értékei az album végén sorakozó dalokban mutatkoznak meg, a Troubles sötét, lélekboncoló fohászkodása pedig megrendítő lezárás.

Hogy a méltó búcsú sikerült-e a történelme során hasonló önmítoszt építő Pink Floydnak, arról szintén megoszlanak a vélemények. Kereken két évtizeden át úgy tűnt, hogy a poszt-Waters korszak két albuma jelenti a lezárást, David Gilmour és Nick Mason azonban úgy gondolta, illik sorlemezzel leróni tiszteletüket a 2008-ban elhunyt Richard Wright billentyűs előtt: az 1994-es The Division Bell után megmaradt stúdióanyagokból összeállított, instrumentális The Endless River a tagok szerint elsősorban az ő emlékének adózik. Ha ezt az egyszerű tényt elfogadjuk, a különböző mértékben kidolgozott, egyetlen zenefolyammá alakított dalkezdemények életre kelnek, s bemutatják, milyen fontos alkotórésze volt a Pink Floyd-hangzásnak a szinte mindvégig háttérben muzsikáló Wright. Mason és Gilmour alázatosan teszi hozzá a magáét az elhunyt billentyűs félbemaradt ötleteihez, s néhány közvetlen utalással megidézi a Division Bellalbumot, a címét is annak zárótételéből kölcsönző Endless River eredetét. S ha a mai mércével mérve is kiemelkedő hangzású lemezanyagban jobban elmerülünk, feltűnik, hogy a korong egyúttal magára az életműre is reflektál: alaposabb vizsgálat nyomán a zenekar szinte összes jelentős albumának hallani véljük egy-egy részletét.

Jól kiszámított marketingfogás vagy a stílus győzelme a tartalom felett? A U2 és a Pink Floyd legújabb albuma nem segít eldönteni a kérdést, s ez főként a megjelenésüket övező felfokozott érzelmeknek köszönhető. Míg előbbi váltakozó eredménnyel, ám dicséretes igyekvéssel fogalmazza újra együttese zenei önképét, utóbbi – halk, távolodó visszhangként – egy elégikus visszatekintéssel is beéri.

U2: Songs Of Innocence, Island–Interscope, 49 perc, 2014.
Pink Floyd: The Endless River, Parlophone– Columbia, 53 perc, 2014.