Radóczy Jusztina: Mesepalota

Egy intézmény története és eseményei elsősorban vezetőitől, tagjaitól és persze a körülményektől függnek. A Bóbita Bábszínházban a kezdeti célokon a mai működés már igencsak túlmutat, hiszen a korral – főleg a gyermekeket szórakoztató intézménynek – bizony haladni kell. A bábszínház elmúlt 53 évéről és a jövőbeli tervekről Sramó Gábor igazgatót kérdeztük.

A Bábszínház honlapján egy kedves mese szól Kós Lajosról, a vándor bábművészről, akinek hamuban sült pogácsája épp Pécsett fogyott el. Ő volt a Bóbita Bábszínház megálmodója?

Természetesen nem véletlen a mesei forma, hiszen a bábszínházban meséket játszunk el, és talán egy kívülálló is „meseszerűnek” látja a bábosok életét. Valójában Pécsett, 1961-ben az akkori városvezetés döntött úgy, hogy szeretne létrehozni egy amatőr társulatot, az akkori Dr. Doktor Sándor Művelődési Házban. Erre a feladatra kérték fel Kós Lajost, vagy ahogy mindenki nevezte, Lulu bát, aki elfogadva a felkérést Budapestről Pécsre költözött. Igen mostoha körülmények között kezdte meg a munkát, melynek első kitörő sikere 1965-ben volt, amikor a bábegyüttes megnyerte a „Ki Mit Tud?”-ot.

Kós Lajosnak mi volt az elsődleges célja, mit szeretett volna elérni?

Lulu bának több szakmája is volt: képzőművész, szabó, sőt szőrmeművesként is dolgozott, emellett hihetetlenül érdekelte a zene, ami azt jelentette, hogy komplex előadásokban gondolkodott. Számára a látvány, mondanivaló és esztétika is nagy jelentőséggel bírt.

Pécsett működött már valamilyen amatőr társulat? Hogyan tudta összeverbuválni a bábegyüttest?

Az 50-es években az amatőr mozgalom sok területen megjelent, így nem mondhatjuk azt, hogy a semmiből kellett felépítenie a társulatot. Voltak különböző csoportok, pedagógiai bábjátékok például, tehát itt elsősorban a város vezetése szorgalmazta azt, hogy alakítsanak egy nívós, hivatalos bábegyüttest.

Milyen nehézségekkel kellett még megküzdeni a rossz körülmények mellett?

Kós Lajos könyvében olvashatjuk, hogy sajnos a beígért dolgok nem igazán valósultak meg. Igen rossz lakáskörülményei voltak, a bábegyüttes a művelődési házban mindössze egy kis kuckót kapott, és a technikai, műszaki háttér is nagyon amatőr volt. Fiatalokat, diákokat próbált beszervezni, először csak másodállásban. Lulu bá egyébként egy nagyon ambiciózus ember volt, ha kellett a tervezésbe, ha kellett a bábkészítésbe is beállt dolgozni, egészen a nyugdíjazásáig.

A kemény munka gyümölcseként további két „Ki Mit Tud?”-ot is megnyert a bábegyüttes, amivel országosan is ismertek lettek, viszont elindult a határon túli siker is, számos külföldi versenyen és fesztiválon fordult meg a társulat. Mit jelentett ez az intézmény számára?

A bábelőadások egyik nagy előnye, hogy könnyen lehet utaztatni és a szöveg nélküli előadásokat bárhol a világon megértik. A társulat akkor zenés műsorokra, etűdökre koncentrált, amit a felnőttek is élveztek. Igen nagy elismerés és mérföldkő volt a társulat életében, amikor1969-ben az UNIMA egy Nemzetközi Felnőtt Bábfesztivált hozott Pécsre. Ez kezdetben szakmai konferenciát is jelentett, amelyet kettő, majd három évente rendeztek meg. Az utolsó, a XV. fesztivál 2010-ben zajlott az Európa Kulturális Fővárosa program keretében.

A 80-as években ismét egy jelentős mérföldkőhöz érkezett a társulat, hiszen vidéken elsőként kapta meg a bábszínház titulust.

Valóban, 1981-ig amatőr csoportként működött a bábegyüttes, munka mellett, leginkább hétvégén jöttek a bábosok előadást tartani. Voltak hétvégi matinék és esti felnőtt előadások, azonban ebben az időszakban már egyre nagyobb figyelmet kapott a bábművészet, köszönhetően a felnőtt bábfesztiváloknak is. Így valósult meg az a törekvés, hogy Pécsett alakuljon meg az első vidéki professzionális társulat, Bóbita Bábszínház elnevezéssel.

Lulu bá 1989-ben nyugdíjba ment, néhány hónapra Bánky Gábor lett a megbízott vezető, 1990–94 között pedig Lénárd András vezette a színházat. Aztán 1994- ben, pontosan 20 évvel ezelőtt átvetted az igazgatói posztot. Milyen álmaid, reményeid vannak?

Úgy gondolom, minden bábszínház igazgatónak hasonlóak lehetnek az álmai: szülessenek nagyszerű előadások, legyen egy kitűnő társulata, ebbe beleértem a színészeken kívül a bábkészítőket, tervezőket, műszaki dolgozókat is. Ezenkívül, ami álom és vágy lehet még, hogy legyenek meg az ideális körülmények a sikeres munkához. Ezért a kezdetektől fogva én is beálltam a sorba, hogy a Mária utcai épületet minél hamarabb felújítsák. Az épületnek nagyon jó adottságai voltak, de az utóbbi években már nagyon rossz állapotban volt. Előfordult, hogy télen a nagyterembe az ablakréseken keresztül beesett a hó, potyogott a vakolat, többször volt csőtörés, beázás, tehát 50 év alatt igencsak megromlott az épület állaga.

2004-ben a Bábszínház kivált a Pécsi Nemzeti Színház tagozatából és önálló intézmény lett. Szakmai sikerekben töretlenül haladtatok előre, számos díjat és elismerést kaptatok külföldön is. Sikerült-e ekkor elérni eredményeket a felújítást illetően?

Még a 80-as években láttam terveket arról, hogyan fogják felújítani az épületet, de évről évre csak az ígéreteket kaptuk. Amikor ráébredtem arra, hogy a felújítás nem fog megvalósulni, épp a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa program tervezése zajlott. Akkori helyettesemmel, Ujvári Jankával gondoltunk arra, hogy megragadjuk a lehetőséget egy EKF-es projektre. Így jutottunk el odáig, hogy a Zsolnay Negyedben a DOZSO-t, vagyis a Zsolnay palotát megpályáztuk bábszínházként. Nagy öröm volt számomra, hogy pártállástól függetlenül mindenki egyetértett abban, hogy ez kitűnő hely lenne egy mesepalotának, annak ellenére, hogy először egy manufaktúra múzeumot álmodtak erre a helyre. El kell mondanom, a tervezők is nagyon pozitívan fogadták az ötletünket. Mivel ez műemlék épület, vigyázni kellett az apró részletekre is, például a nagytermet a műemlékvédelem le akarta bontatni, mivel azt a háború után építették oda. Nekünk viszont fontos volt a nagyterem, anélkül nem tudtunk volna működni, így a tervezők nagyon ügyesen megoldották, hogy környezetbe, stílusba illő nagytermet kapjunk. Ugyanezt mondhatom az építészekről, akik hihetetlen nagy alázattal, segítőkészséggel és örömmel dolgoztak.

2011-re az ötvenéves évfordulóra elkészült és be is költözött a Bábszínház ebbe a mesepalotába, ahol már nem csupán előadásokkal várjátok az érdeklődőket. Milyen újdonságokat hoztatok létre?

Egyértelmű volt az első perctől fogva, és a pályázatunkban is szerepelt, hogy nem egy sima költözésben gondolkodunk, hanem új álmok is helyet kapnak az épületben. Így például nyáron nem tartunk szünetet, hanem táborokat szervezünk, bábmúzeumot alakítottunk ki három teremben, bábkészítő foglalkoztatókat tartunk, van szabadtéri színpadunk a nyári előadásokra. A színház üzleti részét is fejleszteni kellett kicsit: van egy meseboltunk, valamint kakaóbárunk, ami egyben kávézó is.

Mondhatjuk azt, hogy 2011-ig elsősorban az óvodás, iskolás csoportokra koncentrált az intézmény, a költözés után viszont inkább családi programokban gondolkodtok?

Mi mindig szerettük volna, hogy hétvégén sok látogatónk legyen, így már az előző helyünkön is kialakítottuk, hogy egyik héten szombaton délután, másik héten vasárnap délelőtt voltak előadások, hogy a különböző életritmusú gyermekeknek és szüleiknek legyen választási lehetőségük. Most úgy látjuk, a szombat délutáni előadásoknak van a legnagyobb sikere, ezt fogadták el leginkább a családok. Továbbá, a családi programokhoz kapcsolódva elindítottuk a csecsemő színházunkat is, 0–3 éves korig, ami szintén egyre nagyobb érdeklődésre tart számot. Ezek kerültek szombat délelőttre, a nagyobbaknak szólók pedig délutánra. Ennek köszönhetően jelentősen megnövekedett az előadások száma is, és ami különösen öröm számomra, hogy a költözés nem okozott visszaesést a látogatókat illetően. Sokan féltek attól, hogy kikerülve a Zsolnay Negyedbe, majd nem jönnek a gyerekek vagy a családok az előadásokra. Azt kell mondanom, itt sokkal kényelmesebben lehet parkolni, a palotában várakozni, kávézni vagy múzeumot nézni az előadás kezdetéig, mint az előző épületben. Számomra igen nagy álom valósult meg ezzel a költözéssel.

Beszéltünk a csecsemő előadásokról, a kisgyermekeknek szóló darabokról, felnőtt műsorokról is. Meg tudjátok célozni a középiskolás korosztályt is?

Most egy örömteli együttműködés jött létre, ugyanis mi mindig próbálkoztunk a középiskolások bevonásával, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Az idei évadban azonban az Apolló Kulturális Egyesülettel karöltve létrehoztunk egy ifjúsági bérletet, amelyben Madách Az ember tragédiája, Háy János Ablak című darabja és az Apolló társulatának Balkán című előadása látható.

Az idén milyen előadásokat láthatnak még az érdeklődők?

Torzonborz a rabló, ami a felnőttek számára is igen nagy élményt nyújt, de nagy sikere van a Fehérlófia, Dzsungelmese, és a Terülj, terülj asztalkám című előadásainknak is. Csecsemőszínházunkban a Dödölle az új műsorunk és amint már említettem, tavasszal az Ablak című darabot mutatjuk be.

Intézményvezetőként mit szeretnél elérni a következő években?

Egyrészt, ami nagy öröm számomra, hogy az elmúlt években az előadásokban is sikerült elérni egy olyan színvonalat, ami régi álmom volt, tehát ilyenkor jön az a cél, hogy ezt jó lenne megtartani, szinten tartani és folyamatosan fejleszteni. A másik álom, vagy feladat, az a társulat építése. Úgy érzem, most sikerült egy olyan csapatot létrehozni, amire mindig is vágytam. Beépültek fiatalok, akiknek segítünk itt maradni és szakmailag fejlődni. Most például két tagunknak sikerült a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem bábszínész szakára bejutni. Végre eljutunk szeptemberben a báb világfővárosába és világfesztiváljára Charleville- Mézières-be, ami egy fantasztikus élmény és szakmai tapasztalat lesz számunkra. Továbbá nyáron az egyik helyszíne leszünk az Europa Cantatnak, sőt a fesztiválon mutatjuk be a Szabadkai Népszínházzal közösen készülő Irijám és Jonibe című előadásunkat, mely ősbemutató lesz.