Előző cikk Következő cikk

Görföl Tibor: Álomvilág-e a vallás?

A vallás és a vallások ügye iránt érdeklődők néhány éve úgy érezhették, mintha álmodnának: a vallás bírálata, amely úgy tűnt, már a múlté, újult erővel tört utat magának, először Amerikában, majd Európában is. Az újabb keletű vallásellenes kifogásokban pedig ugyanúgy felbukkan a vallási életet álomszerűséggel és illuzórikus látásmóddal vádoló bírálat, mint a klasszikus valláskritikában.

A pórul jártak álomvilága

Hiába közel másfél évszázadosak már az európai valláskritika leggyakrabban hangoztatott elgondolásai, a jelek szerint máig komoly jelentőséget tulajdonítanak nekik azok, akiknek nehezükre esik elfogadni, hogy a különböző vallások, mindenekelőtt a keresztény felekezetek nem tűntek el a történelem színpadáról. A vallás bírálatát szemügyre véve pedig egyáltalán nem csupán az elméleti viták látszólag távoli szférájába kell kirándulást tennünk, hanem a leghétköznapibb területeken találjuk magunkat: a napilapokban, a könyvkiadási sikerlistákon, a televíziós vitákban, a mindennapos személyes kapcsolatokban rendszeresen felbukkannak a vallásokat és az egyházakat sárba tipró elgondolások. A modern bírálók vádjai többnyire nem újak, sok-sok felvetésük mintha egyenesen tizenkilencedik századi palackpostával érkezett volna korunk partjaihoz. Miről is van szó?

Mintegy százötven éve szólalt meg az a szenvedélyes és keresetlen hang Európában, amely egészen addig ismeretlen erővel tette szóvá, hogy a vallás csupán az elégedetleneké, azoké, akik a rövidebbet húzták és pórul jártak az életben. A protestáns lelkész gyermekeként született és a bázeli egyetemen az antik kultúráról előadó Friedrich Nietzsche úgy vélte, hogy a vallás az élet ellensége, az élni nem tudók, az élni nem akarók vigasza és támasza, amely éppen azért, mert az erőtlenek szívügye, a gyengeséget magasztalja és a szükségszerű szenvedés kultuszát hirdeti. A túlvilág reménye hamis kifogást biztosít ahhoz, hogy hátat fordítsunk a valódi emberi céloknak és feladatoknak, s ezért, kiáltja éles hangon Nietzsche, megmérgezi az egész életet: a vallás a méregkeverők birodalma.

De nemcsak az erőtlenség kultuszával tesz életképtelenné. A vallás azért is „szentté avatja a semmi akarását”, vagyis azért is az élet megtagadását tartja a legfőbb jónak, mert álomszerű állapotban tartja az embert. Arra kényszeríti, hogy becsukja a szemét a valóság előtt: a valódi érettségnek és nagykorúságnak az lenne a jele, hogy az ember felismeri: a világ nem az emberért van, hanem olyan rideg, érdektelen és mérhetetlenül hatalmas valóság, amelyhez képest az univerzum szeszélyeként felbukkanó ember kimondhatatlanul jelentéktelen. A vallásos ember ezt a valóságot nem akarja látni, s inkább a vágyainak, mintsem a valóság ténylegességének kötelezi el magát. A kereszténységben a vágy győzelmet arat a valóság fölött, az a vágy, hogy a világ otthont nyújtson és boldogságot tartogasson az embernek. Önös és álomszerű illúzió rabja tehát, aki magáévá teszi a vallásos látásmódot, s csak akkor fog felébredni, ha vállalja a csalódást keltő, lesújtó, emberpróbáló valóság megismerését. A kereszténység megkíméli az embert: a gyerekkor álomvilágában tartja, s a gondoskodó hatalmas atya mennyországát ígéri neki. Csakhogy mi nem akarunk a mennyországba kerülni, süvölti Nietzsche, férfivá értünk már, s ezért a földi országot akarjuk.

Illúziók fogságában

A Nietzsche előtti és utáni évtizedekben az illúzió és az álom fogalma egészen gyakran felbukkant azoknál, akik hazugsággal vádolták a vallás egész világát. Voltak, akik nagy terjedelmű értekezéseket szenteltek a tévedésként felfogott vallás lényegének (Ludwig Feuerbach), voltak, akik csak mellékes megjegyzések formájában papírra vetett, mégis hosszú karriert befutó nézeteket közöltek a kereszténység illuzórikus természetéről (Karl Marx), mások pedig az emberiség történetének átmeneti és éretlen formájaként könyvelték el a vallásos magatartást. (Sigmund Freud) Mindhárman azért is érdekesek, mert az elmúlt években fellépő valláskritikusok gyakran azt a benyomást keltik, mintha éppen most hagyták volna abba a műveik olvasását, és még nem tudtak szabadulni a hatásuktól.

Feuerbach például a mai természettudós bírálók egyik atyjának tekinthető. Megítélése szerint egyértelmű, hogy az egyre nagyobb teret hódító természettudományok hatására Isten kivonult a világban hatást kifejtő okok tartományából (senki nem gondolja már ugyanis, hogy bármilyen bekövetkező esemény közvetlenül Isten cselekvésével lenne magyarázható), és már csak a feleslegessé váló tényezőknek kijáró tiszteletbeli pozíció birtokosa lehet: legfeljebb első oknak nevezik ki. Ha a természeti törvények szabják meg a világ menetét, hangzik Feuerbach következtetése, akkor Isten felesleges látszattá, felesleges illúzióvá válik. Némileg frivolan fogalmazva: Isten nyugdíjba vonult, és ugyanúgy jelentéktelenné vált, mint az újkor elfeledett öregjei. „Isten úgyszólván szép lassan elsorvadt, abban a zugban, ahová a természettudományok száműzték, észrevétlenül és minden drámaiságtól mentesen.” (Jürgen Werbick) Feuerbachnál nyoma sincs Nietzsche gyötrődésének. A tragikus sorsú bázeli filológus felismerte azt a botrányt és tragédiát, amely abból adódik, hogy a Föld eloldódott irányadó Napjától – Feuerbach még optimistán fejtegeti, hogy saját roppant vágyait az embernek nem egy illuzórikus lénybe kell kivetítenie, és nem is illuzórikus vallási célok formájában kell megfogalmaznia, hanem az emberi nem jövőjének lehetőségeit kell látnia bennük. A Nap képe szintén felbukkan Marxnál, és újra csak az illúziók, a délibábok összefüggésében. A valláskritikának ezúttal is az a feladata, hogy kijózanítsa és felébressze álmából az embert, és szembesítse azzal a kemény valósággal, amely elől mindeddig a vallás álomvilágába húzódott vissza. Az érett ember nem a vallási álmok embere, hangoztatja Marx, hanem gondolkodásával, cselekvésével és a valóság átformálásával „saját maga, vagyis az igazi Napja körül forog”. Mert „a vallás csak az illuzórikus Nap, amely mindaddig az ember körül forog, amíg az ember nem kezd önmaga körül forogni”. E jól ismert, számtalanszor idézett szavak mögött az a meggyőződés húzódik, hogy a vallás az éretlen ember fantáziával kiötlött érzésvilágához tartozik, és csupán a valós gazdasági nyomor lelki vetületét jelenti. A vallási nyomorban élő ember a megváltás illúziójának a foglya (miközben az igazi megváltást csak a forradalom hozhatná el), és egy olyan teljesség álmát dédelgeti, amelyet ébren, társadalmi harc révén kellene valóra váltania.

Mindezek után Sigmund Freud bírálatainak világában már csak a nézőpont tekinthető újszerűnek. (Érdekes amúgy, hogy a kultúra szférájáról előszeretettel értekező Freudot soha nem hagyta nyugodni a vallás jelensége, s bár művészettörténeti és kultúraelméleti kompetenciát is tulajdonított magának, a kultúrán belül sokkal több figyelmet szentelt a vallásnak, mint a művészetnek vagy a politikának.) Freud szintén arra hivatkozik, hogy a vallás formájában az emberi vágyak és kívánságok szállnak szembe a kemény valósággal. Az eredetisége mindenekelőtt abban jelölhető meg, hogy egyrészt a saját pszichoanalitikus elmélete alapján kényszerneurózisnak és egészségtelen apakeresésnek tekinti a vallásos magatartást, másrészt az emberiség és az egyén fejlődéstörténetének kezdeti, gyerekes, illuzórikus szakaszához rendeli. Egy illúzió jövője – érthető tehát, hogy ezt a címet viseli az egyik legismertebb idevágó esszéje.

A mai vallásellenes misszionáriusok

A 20. század utolsó éveiben néha panasztól sem mentesen hangoztatták a vallás igazolására törekvő gondolkodók, hogy lassan nincs kivel vitázniuk, hiszen senki sem veszi már a fáradságot ahhoz, hogy komoly támadást indítson a vallás ellen. Az elmúlt években megváltozott ez a helyzet, és úgy tűnik, hogy új hadtestet állítottak fel a vallások támadói. Az új keletű vallás- és kereszténységkritika új ateizmus néven vonult be a köztudatba, s ha elvi szempontból túlságosan sok újdonsággal nem is szolgál, számos figyelemre méltó vonása van. Az egységes elnevezés ellenére érdemes szem előtt tartani, amit a jelenség egyik szakértője hangsúlyoz, tudniillik, hogy „az ateizmusnak ugyanolyan sok formája lehet, mint ahány kifejeződési módja a hitnek”. (Reinhard Hempelmann) Az új ateizmusnak frivol, szerény, harcias és átszenvedett változatai egyaránt vannak, és érdemes mindegyikhez másként viszonyulni.

Először is vannak, akiket komolyan bánt, hogy egyrészt az újkori történelem számtalan borzalmát a kereszténység nevében vagy a kereszténység képviseletében követték el, másrészt a kereszténység kortárs életében számtalan erkölcsi és anyagi visszásságra derül fény napról napra. Nem véletlenül állította a legutolsó egyetemes zsinat, hogy a modern ateizmus kialakulásában maguknak a keresztényeknek a magatartása is jelentős szerepet játszik. Akik elsősorban erkölcsi megfontolásokra alapozzák a saját ateizmusukat, azok – egy jól használható felosztás szerint – ugyanúgy a kulturális ateizmus körébe sorolhatók, mint azok, akik a kereszténység kultúrtörténeti visszásságaira hivatkoznak, például arra, hogy a test megtagadásával, a földi feladatok háttérbe szorításával, a bűntudat erősítésével és a pokollal való riogatással a kereszténység hátráltatta a humánus európai kultúra kibontakozását.

Ennek a kulturális bírálatnak persze sokféle megjelenési formája van. Néhány éve például nagy feltűnést keltettek  a filozófus Herbert Schnädelbach ateizmuspárti elgondolásai, amelyek között azonban olyan szerény megjegyzésekkel is találkozhatunk, mint hogy a „jámbor ateista” nem kíván harcot indítani a vallás ellen, csupán azt vallja meg, hogy képtelen hinni Istenben – és ezt a „vallomását” ugyanolyan kínosnak érzi, mint az Istenbe vetett hit nyilvános mutogatását. Az új ateizmus egyik népszerű alakjának számító francia Michel Onfray viszont már a kilencvenes évektől az emberi élet kínálta élvezetek megmérgezőjének állítja be a kereszténységet, és az elmúlt években egyenesen „mentális infantilizmussal” vádolja azokat, akik álomvilágba merülve elfogadják.

Az úgynevezett érvelő (argumentatív) ateizmus képviselőivel sokkal könnyebb szót érteni, mint a kereszténységet kulturális alapon bíráló szerzőkkel. A nehézség csupán az, hogy komolyan vehető vélemények szerint ilyen jellegű bírálat szinte alig akadt az elmúlt évtizedekben (az utolsó jelentős vallásellenes érvelés talán John Mackie híres könyve, a The Miracle of Theism, amely immár több mint harminc éves). Ezért is kelthetett komoly feltűnést a közelmúltban a filozófiatörténész Kurt Flaschnak az a könyve, amelyben ha nem is rendszeres formában, de legalább történeti távlatban igyekszik áttekinteni azokat az érveket, amelyek alapján azt kell állítania, hogy képtelen keresztény lenni. Akik értelmileg is meg kívánják erősíteni a hitüket, azok számára az ilyen jellegű kezdeményezések felbecsülhetetlen értékűek.

Némileg nehezebb feladat elé állítják az embert az ateizmus hangadói. Ami a valláskritika klasszikusainál még illuzórikus és álomvilágnak számított, az a 21. századra már az ostobaság, a butaság és az értelemnélküliség szférájaként jelenik meg. Kár, hogy az új ateizmus e vonulatának képviselői mintha kizárólag nevetségessé kívánnák tenni a vallást. „Aki gondolkodik, az nem hisz, aki pedig hisz, az nem gondolkodik”, állítja Piergiorgio Odifreddi olasz matematikus (akinek a vádjaira amúgy XVI. Benedek pápa részletes választ vetett papírra), s ezzel csak számos kortársa véleményét foglalja össze. Hogy csak a legnépszerűbb szerzőkről essék szó: az erkölcsileg pozitív tettekhez nem szükséges az amúgy teljesen értelmetlen vallás, amely egyébként is csak az elnyomás és a tömeggyilkosságok támogatója. (Christopher Hitchens) Az Istenbe vetett hit az emberiség infantilis állapotának felel meg, s a vallást gyerekes módon elfogadók szellemileg elmaradottak és ostobák, még akkor is, ha a történelem folyamán az isteneszmének egy ideig tagadhatatlanul voltak evolúciós előnyei, például törzsi kötelékeket erősített meg. (Richard Dawkins)

Az ilyen jellegű állásfoglalásokban érdekes, hogy bár a szociológusok szerint nem növelik az önmagukat kifejezetten ateistának vallók számát, hatalmas érdeklődést váltanak ki a nyilvánosság különböző szféráiban, és misszionárius lendület fűti őket. Az új ateizmus harcias képviselőinek küldetésük van: a lehető legtöbb embert igyekeznek megnyerni a saját álláspontjuknak. Ennek érdekében akár felvilágosító szándékú gyerekkönyveket is írnak, amelyekben például értelmes nebulók világosítják fel szűklátókörű hittanárjaikat a kozmosz szerkezetéről és az evolúcióról. Az ilyen vállalkozásaival nagy sikert elérő német Michael Schmidt-Salomon egyébként az új ateizmus belső vitáinak szempontjából is figyelemreméltó. Az új ateizmus ugyanis feszültségekkel teljes jelenség, és Schmidt-Salomont több hitvalló ateista is támadja azok miatt a nézetei miatt, melyek szerint az emberi tudat kizárólag anyagi valóság.

Tanulság helyett

Az új ateizmushoz köthető gondolkodók természetesen korántsem ostoba emberek. A maga szakterületén Richard Dawkins (biológia) ugyanúgy szaktekintély, mint Odifreddi (matematika), vagy az eddig nem említett Daniel C. Dennett (filozófiai tudatelmélet). Ha valaki maga elé képzeli a 19. század sokszor nyomorúságos viszonyait, képtelen nem tanúsítani némi megértést Marx dühe és vallásellenessége iránt. Vajon mi zavarja és bosszantja annyira az új ateizmus szerzőit, hogy ilyen vérmes támadásokat indítanak a vallás ellen? Talán ez az, amin a leginkább érdemes elgondolkodni ennek a korunkban oly nagy érdeklődéssel övezett jelenségnek a láttán. És azt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy az ateizmus a legkevésbé sem ítélhető történelmileg és erkölcsileg ártatlannak. „Megengedhetetlen, hogy a 21. században valaki egy vallás nélküli világért lelkesedjen, és közben egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy a 20. században milyen formában próbálták megvalósítani ezt a programot”. (Richard Schröder)