Zanati Zsófia: Mindannyian a fény felé megyünk

Szívós szenvedélyességgel védi a tűzben piktorálást és – immár évtizedek óta – vallja: ne fogjon hozzá, aki nem tanulta meg, hogyan születik a zománc. Nincs titok, csak tudatlanság – mondja Morelli Edit, aki mesterei mellett főként a Széchényi Könyvtárban tanulta ki a zománcozást, egyszerre lett alkotóművész és kémikus, aki mélységében ismeri és mélységesen tiszteli a négy őselemet, amelyekből az alkotásai megszületnek. Erről is, az organikus művészetszemléletről is beszélgettünk a Ferenczy Noémi-díjas művésszel.

Meddig nyúlnak vissza a zománcművészet gyökerei Magyarországon?

Itt nagyon furcsán alakult ki a zománc. A régi kultúrákban sokszor használtak díszítésként zománcot, aztán valahogy elfelejtődött. A tatárjárás után, amikor szétdarabolták és kifosztották Magyarországot, s eltűntek a különböző kegytárgyak, ismét szükség volt arra, hogy nagyon szép, díszített, zománcozott, nemes tárgyak szülessenek. Ekkor született meg hazánkban – egészen csodálatos módon – az „Európa virágainak” nevezett ún. erdélyi zománc. A magyar kézművesek olyan új technikákat találtak fel, amelyek nagy előrelépést jelentettek az iparművészeti zománcozásban, s ez mankót adott ahhoz, hogy a kirabolt Magyarországon helyreálljon ez a mesterség.

Önnek dédapja, Morelli Gusztáv révén – aki egy időben az Iparművészeti Múzeum professzora, fametsző volt – eleve affinitása lehetett a művészetekhez és a művességhez. Többször hallottuk Öntől, hogy a Széchényi Könyvtárban tanult meg zománcozni. Miért?

Megint visszatérek a történelemre: az 1960-as években a murália szakról kikerült végzős hallgatóknak azt a feladatot adta egy Gács nevű egyetemi tanár, hogy zománcozásból készítsenek diplomamunkát – akkor virágzott fel újra ez a művészet. Én egy olyan műteremben laktam, amely mellett Kátai Mihálynak tűzzománc műhelye volt, s nekem nagyon megtetszett ez az anyag, megéreztem a szilikát ősi voltát, s ez adta az indíttatást a megismeréséhez. Igen, a Széchényi Könyvtárban tanultam meg zománcozni: végigolvastam a történelmi múltját, áttanulmányoztam az egésznek az ipari részét. Először díszítő iparművészeti zománccal foglalkoztam, azután végigpróbáltam az összes ágát. Festő voltam s feltűnt, hogy a zománcnak az elszíneződései, az egymásba olvadás és a festői hatások csak nagyon minimálisan érvényesültek ezekben az iparművészeti tárgyakban. Akkor jöttem rá, hogy én inkább efelé akarok elmenni. Ekkor kezdtem el a festőzománcot – és velem egyidőben egyre többen. Engem elsősorban az izgatott, hogy hogyan lehet beszínezni a színtelen, ablaküvegszerű szilikátot pirosra, zöldre vagy kékre.

Több alkalommal is szenvedélyesen és egyben szigorúan állt ki amellett, hogy aki nem ismeri az anyagot, az ne is fogjon hozzá. Nagyon sokan nyúlnak ehhez a gyors és látványos eredményt kínáló technikához. Mit kellene másképpen csinálniuk?

Mondhatom, hogy én szerelmese vagyok a zománcnak, s ezért nagyon szigorú vagyok, valóban. Aki ebbe beleszerelmesedik, annak nehéz dolga van. Ez egy nagyon nehéz anyag, ezt meg kell tanulni, a redukciós és oxidációs eljárásokat ismerni kell, nagyon pontosan kell tudni, hogy mi történik a tűzben. Ez nem játék, itt az őselemekkel foglalkozunk: a négy alapelemet használjuk fel arra, hogy egy új anyag szülessen, ezt barkácsolva nem lehet. A régi, nagy mesterek is először mesterek voltak, és azután váltak művésszé. Ha valaki nem tudja mesterien a szakmáját, nem válhat művésszé.

Valószínűleg el sem tudjuk képzelni, hogy miképpen válik a holt anyag ilyen élővé, már-már selymessé. Banális a kérdés, tudom: hol a titok?

Titok nincs, csak tudatlanság. Legalább hétszer kerül be egy festőzománc a kemencébe, s nekem tudnom kell, hogy az ötödik vagy a hetedik felrakásnál mi fog történni azzal az anyaggal, ami legalul van. Mindig visszatérek erre: hogy nem sikerült elérni, hogy legyen képzése a főiskolán, az egy. De hogy dilettáns emberek is vezetnek olyan zománcszakköröket, ahol a zománcot tulajdonképpen egy alantas, kifestőkönyvi technikával oktatják, az borzasztó. Sajnos, aki giccset gyárt, azt is arat. Maga az anyag olyan nemes, hogy nem engedi, hogy ne valami szép szülessék belőle. S ez nagy csapda, mert a csillogás fals utakra visz. És amiért nagyon haragszom: ez a vegyi folyamat veszélyes, nem csak az égetés. Olyan káros gőzei vannak a kemencének, aminek zárt térben a környékére sem szabadna engedni a gyerekeket. Ezt egészen máshol kell kezdeni: megtanítani a mesterséget, s csak azután a művességet. S ha ez sikerül, akkor bele fog szeretni, mert ez az anyag annyiféle s olyan gazdagsággal rendelkezik, mint semmi más. Ötven éve, hogy tűzzománcozom és még ma is fölfedezek benne csodákat, és még mindig izgatnak benne részletek, és még mindig találok benne újat. A festőzománc gyönyörű dolog!

Több évtizedes tapasztalata szerint bármilyen gondolati tartalom kifejezésére képes ez az anyag?

Úgy érzem, hogy igen! Ha valaki olyasmit akar mondani vele, ami igazán lényeges, vagy a természet törvényszerűségeit akarja rögzíteni, arra alkalmas.

Mi az, ami igazán lényeges?

Az élet és a halál nagy kérdései, az egymás mellé- vagy alárendeltségi viszonyok, az organikus művészetek minden fázisa. Most már mindenki pedzegeti, hogy a természetes anyagoknak mekkora hatásuk van az ember életére. Előbb vagy utóbb eljön az ideje, hogy az organikus szemlélet nagyobb teret kap – én ebben hiszek.

Legutóbbi kiállításainak már címében is benne van a fény, amely eszerint a legfontosabb eleme a tűzzománc készítésnek. Miért vált ilyen hangsúlyossá?

Az a csodálatos a zománcban, hogy ez nem egy hidegrideg anyag, ha a fényben nézem, vagy a fényforrást megváltoztatom, vagy a saját helyemet a fényforráshoz képest, akkor mindig mást és mást látok. A fény élővé varázsolhatja. Lehet puhán, bársonyosan csillogó és lehet szikrázó, sziporkázó. Attól függ, hogy a fénytörést hogyan kapja. Gondolja el: a fény az egyetlen elem, amihez igazodik az életritmusunk. A fény az, ami megadja a rendet. Én a természetből indulok ki és sohasem felejtem el, hogy tulajdonképpen ez az anyag, ami nem mesterségesen képződött, hanem a négy alapelemből, és én csak ezeknek a különböző vegyi eljárásait igazítom és vezénylem le ahhoz, hogy a színtelen szilikátból milyen oxiddal színezett, milyen színű anyag keletkezzen. Viccesen valahol azt írtam, hogy a művész feladata csak az, hogy meghatározza az időtartamot és a hőfokot, hogy meddig legyen a kemencében. És alapjaiban ez az igazság. Mert itt minden adott és minden természetes anyag. Ha én hiszek az anyagban, ha én hiszek a világ rendjében, akkor nem is tudok mást csinálni, mint organikus rendben rajzolt vagy teremtett dolgokat. Ez egy évezredeken átívelő anyag, ami az én hetedíziglen utódaimnak is azt a gondolatot hordozza majd, hogy a természetnek van egy rendje, hogy be vagyunk tagozódva és ebből nem bújhatunk ki. Aki a természettel együtt él és igazán ismeri, annak hívő embernek kell lennie. Annak kell, hogy hite legyen. Mostanában sokat gondolkodtam a címen, igen. Régen mindig benne volt a tűz. De a tűzben benne van a fény is. S elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi a lényeg. A lényeg a fény. Efelé megyünk, a minél tisztább fény felé igyekszünk, minden értelemben. Mindannyian.