Paksa Balázs: Élet elvitelre

Járjon be akár megannyi stílust és hangvételt, Szabó Balázs mindegyre önmaga belső univerzuma körül forog. Ám mivel ez a világ színes és titokzatos, a hallgató ezt egyáltalán nem bánja; talán csak azt, hogy 2010-es debütáló lemeze után négy évet kellett várnia a tavaly Élet elvitelre címmel megjelentetett új albumra.

aA számtalan hangszeren játszó, népzenét gyermekkorától kezdve magába szívó, s a színpadi munkákhoz bábszínházi múltja okán figyelemre méltó érzékkel nyúló Szabó Balázs tehetsége vitathatatlan, s mint egy igazi, régimódi dalszerző, zenekara saját önkifejezése köré épül. Ez mindjárt abból is kiviláglik, ahogy az alapvetően szövegtámaszték-szerepű zene váltásai az ő hangulatváltozásait követik. Találkozik itt népies sirató szilaj csárdással (Bujkáló), balkáni őrület bossa novával (Faragatlan herceg), vagy épp melankolikus ballada francia sanzonnal (Hétköznapi). Utóbbi tökéletes nyitány, hisz sűrítve előlegezi, miféle utazás vár ránk Szabó Balázs kalauzolásával, mintegy ötven percben. Meglepő szóképek, felbukkanó emlékfoszlányok, csendes, ironikus humor és mindenekelőtt kitárulkozó őszinteség íveli át az albumot a gyerekkor mesés, elveszett idilljéről, az eltávozott kedvesekről, a megtört szív vihogásáról, az ügyetlen repülni tanulásról, a csendesen mosolygó bánatról és a felnőtt-lét tompa illúziótlanságáról. Szabó Balázs szövegmondása sűrű, néhol már a slam poetry intenzitását mintázza, máskor álmélkodóan merengő, hogy aztán egy-egy meghökkentő metaforával szabjon új irányt a gondolatfolyamnak. Grecsó Krisztián két versének megzenésítése (Ami elhasalt, Dézsma) pedig imponáló könnyedséggel simul bele mindebbe: Szabó Balázs magáévá teszi a költő verssorait, mi több, erőltetett megzenésítés helyett teret és távlatot ad a verssoroknak.

Ugyanez érvényes a lemez egészére is: a muzsika – miközben keretekbe rendezi és strukturálja a minduntalan túláradni készülő szövegeket – a lehető legjobb értelemben véve funkcionális. Ha kell, urbánus popként (Megmozdultam), ha kell, filléres utcazeneként (Sorskönyv), ha kell, szigorú vonósbandaként (Magammal szemben), ha kell, bánatos líraként (Nincs idő) mutatkozik. S közben mindvégig megőrzi közvetlen, sanzonos fogalmazásmódját, mely izgalmasan keveredik a szüntelen felbukkanó népzenei elemekkel. A zenekar pedig az alapvetően gitárra és hegedűre épülő dalokat új hangzásokkal gazdagítja: vonósbetétet, komoly szerepű csellószólamot, keményrock- hangszerelést, jazzes váltásokat és popzenére jellemző megoldásokat egyaránt felfedezhetünk.

A fő ihletforrás azonban mégiscsak az egyszerű, intenzív érzéseket megpendítő dalforma és a magyar népzenei hagyomány. Az Élet elvitelre ide-oda cikázó, lélek-szólongató mélységeket érintő zenefolyama végül megnyugszik, és egy megrendítően tiszta népdalfeldolgozással (Adjon Isten, rózsám) búcsúzik tőlünk. Járjon be akár megannyi stílust és hangvételt, Szabó Balázs végül visszatér a forráshoz. Új albuma elsőre nem ragad el, tükröztetésével inkább saját belső univerzumunk felfedezésére invitál: van-e merszed szembenézni önmagaddal?

SZABÓ BALÁZS BANDÁJA: Élet elvitelre. Szerzői kiadás, 52 perc, 2014.