Bartók Tibor SJ: Isten és a szenvedés

Szenved-e az Isten? Szenvedhet-e egyáltalán? Vajon nem a mi vágyunkat vetítjük bele Istenbe, amikor nem pusztán egy velünk együtt érző, de velünk együtt szenvedő, sőt velünk együtt meghaló Istenre vágyakozunk? Isten marad-e az Isten, ha egészen a halál szintjéig „süllyed” Jézus Krisztusban?

GÖRÖGÖK – ZSIDÓK – KERESZTÉNYEK

Isten vagy az istenek szenvedésének kérdése mindig is foglalkoztatta az emberiséget. A görögök két utat is felvázoltak. A mitológia antropomorf világában az istenek szenvedélyekkel és emberi érzésekkel felruházott lényekként harcoltak egymással, időnként az emberekkel. Ezzel szemben a filozófiai gondolkodás kirekesztett minden antropomorfizmust az istenfogalomból. Isten így az Abszolút, a Transzcendens, a tökéletes Sérthetetlen, mindenféle érzelemtől és szenvedéstől, azaz pathosztól mentes Lénnyé vált. A szenvedés ugyanis változást jelent, Isten pedig állandó, tehát változhatatlan – vallották a görög gondolkodók.

A zsidó gondolkodás ugyancsak óvta Isten mindenek fölötti fönségét, de nem igyekezett szenvedélymentessé tenni Istent. A Biblia lapjain a szövetséget kötő Isten úgy jelenik meg, mint féltékeny Partner, aki komolyan veszi az emberi elköteleződést és számon kéri annak megsértését. Ugyanakkor az emberi partner hűtlensége sem tudja megrendíteni Isten hűségét. Isten saját magát emészti inkább haragjában, s nem akarja a hűtlen népet sújtani: „Szívem elváltozott, egész bensőm remeg. Nem hagyom, hogy fellobbanjon haragom” – mondja Isten Ozeás prófétánál (Oz 11,8–9).

A kereszténység számára Isten Fiának szenvedése, halála és feltámadása a hitvallás középpontjába került. Krisztus, mint Isten Fia, nemcsak hogy érzéseket mutat, tanítványaival együtt örül és sír, hanem részese lesz a halálfélelemnek, a szenvedésnek, majd megízleli a halált. A Filippi- levél híres Krisztus-himnusza a keresztény hitvallás sarokköve: „…Ő bár Isten alakjában létezett, Istennel való egyenlőségét nem tartotta zsákmánynak, hanem rabszolga alakját öltve magára kiüresítette önmagát. [...] Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6–8).

Mit jelent azonban az az állítás, hogy Isten Fia szenvedett és meghalt? Pusztán csak emberi természetét érintette volna ez a „változás”, s az isteni természete továbbra is mentes maradt minden szenvedéstől? A kérdés tovább bonyolódik, amikor rákérdezünk az Atyára: vajon Őt hogyan „érintette” – ha egyáltalán „érintette” – Fia szenvedése?