Balázs Zoltán: A bátorság két fajtája

Kétféle bátorság van. Mindkettő valamilyen erőből, győzelemből táplálkozik, de amíg az egyik primér, ősi-emberi hivatásból és küldetésből, a félelmen való uralkodásból, addig a másik az üdvösségből, az ember rendeltetéséből, az önmagunk fölötti uralkodásból érthető meg. Az egyik jellegzetesen harsány és messzirelátszó, a másik csöndes és magányos erő.

iIdézzük csak föl az Íliászt, a bátorság klasszikus eposzát! A legtöbb jelenet a bátorság nyilvánosságáról, érdeméről, s mi tagadás, fitogtatásáról szól. Az egész háborúnak is szemmel láthatóan leginkább az az oka, hogy a jó akháj hősök egyszerűen nem találtak már megfelelő alkalmat arra, hogy a számukra legfontosabb erényt, aretét (jó tulajdonságot) gyakorolhassák. Az elemekkel szembeszállni, a vadakra vadászni fontos előkészület, de csak előkészület. Az igazi próba a másik emberrel való küzdelem, amely életre-halálra szól. Szomjazzák, áhítják a harcot; Patroklosz odáig elmegy, hogy barátja, Akhilleusz öltözékében Hektórt hívja ki maga ellen. S bekövetkezik a tragédia, ami Akhilleuszt szabályos őrjöngésbe taszítja, s már nem az erény, nem a dicsőség, még csak nem is a fájdalom hajtja, hanem a bosszúvágy. Az erény elvezet a halállal való szembenézéshez, mert minden erény a lét vége felől érthető meg csupán; ám ahogy Arisztotelész fölismerte, az erények olyan súlyok, amelyek hol erre, hol arra billentenek ki, s egyensúlyban maradni tudni az erkölcsi élet csúcsa (a keresztény teológia erre mondja, hogy ez csak kegyelemmel lehetséges). A bátorság Akhilleusznál nem vakmerőségbe torkollik, mint Patroklosznál, hanem bosszúállásba, vérengzésbe, halottgyalázásba, igazságtalanságba és mértéktelenségbe.

Mi viszont a költővel szemben lennénk igazságtalanok, ha nem fordítanánk figyelmünket arra, hogy a bátorság magányos, de legalábbis csöndes, visszafogott pillanatát is számon tartja. Ugyanis Priamosz király eljön a meggyalázott holttestért, megalázkodva és könyörögve: „[…] belépett, és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is, emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének”. Mi kellett ehhez? Elég-e az apai szeretet, annak a gondolatnak az elviselhetetlensége, hogy fia temetetlen marad, s a kutyák martaléka lesz? Lehet, hogy olykor ez is elég, de azért a jelenet nagyon erős: egy uralkodó alázkodik meg, a legelső Lear király; egy idős a fiatal előtt; egy apa a fia gyilkosa előtt – ehhez azért több kell. Erő kell, amelyet lelkierőnek hívunk. Ez a csöndes bátorság. S ekkor Akhilleuszban is megtörik valami. Egyszerre közösséget érez Priamosszal, aki legyőzte most, mégsem legyőzöttnek érzi magát, hanem erősebbnek. Elébb bőségesen sír, Priamosszal együtt (a hősök akkoriban szívesen sírtak), majd kimondja, amit mi is sejtünk: Priamoszt nem a szolgalélek, hanem éppen ellenkezőleg, valami különös bátorság vezette. „Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz, színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?” Ezt kérdezi Akhilleusz, megsejtve, hogy a lelkierő, a fortitudo nem egészen az, amit ő a bátorságról korábban hitt. Köze van hozzá, de nagyobb nála.

Ezt a kettősséget mutatja be modern érzékenységgel Dino Buzzati Tatárpuszta című regénye. Az ellenségre váró erőd tisztjei között Drogo főhadnagy is ott van. A bátorság főpróbája azonban egyre csak halasztódik. Évtizedek telnek el – a katona hivatásának ma is alapvető eleme a várakozni tudás –, míg egy este messze a határ túloldalán megpillantja az első – vélhetően ellenséges – őrtüzet. „Drogo évekig emlékezett még arra a csodálatos boldogságra, mely akkor elöntötte a lelkét; arra az eszeveszett vágyra, hogy ordítson, rohanjon, lármázza föl a többieket.” A háború azonban még mindig távol van, s a bátor roham, a dicsfényben elnyert halál várat magára. S mire eljön az erődhöz, Drogo már halálos beteg. Elbocsátják hát, küszöbén a dicsőségnek. Egy fogadó sötét szobájában várakozik. S ekkor fölismeri, hogy rá a magányos bátorság próbája vár. „Egy eldugott fogadó szobájában lesz az ütközet, egy szál gyertya fényében, a legsivárabb magányban. […] Bizony, keményebb viadal ez, mint amit valaha remélt. Harcedzett veteránok is szívesebben kitérnének előle.” S Drogo kihúzza magát, hogy farkasszemet nézzen az ősi ellenséggel. De nemcsak vele, sőt, nem is elsősorban vele, hanem önmagával, azzal a képpel, ahogyan saját halálát – mint Petőfi – elképzelte (ott essek el én, a harc mezején…).