Babarczy Veronika: Léghajó

Szinyei Merse Pál (1845–1920) festményén a nehézkedési erőt legyőzni képes léghajó lebegése a szabad gondolatok és a művészi szabadság szimbóluma. A mű a Magyar Nemzeti Galériában látható.

aAmikor egy alkotó műve megragad, óhatatlanul kíváncsiak leszünk az életére is. Mindazokra a profán történésekre, amelyek az életutat, a művészetét formálták. A megismeréssel elsőre akár úgy is tűnhet, lerántottuk a leplet, elveszett a varázs, a titok. Ugyanakkor – ha van hozzá kitartásunk – egy nagyobb munkába fogunk: komolyabb kutatásba, lelki megértésbe. Ilyen módon a művészi alkotás titkának újabb rétegei tárulhatnak föl. Rácsodálkozhatunk arra, miként válnak profán életesemények örökérvényű üzenetté, miként nyilvánulnak meg egy-egy műben a létezés örök kérdései. És megsejthetünk valamit az alkotás teremtő szépségéből.

Szinyei Merse Pál műve a Léghajó alkalmat ad ilyen kutatásra.

A tehetséges ifjú művészt módos arisztokrata családja támogatja festői pályáján. Édesapja is biztatja, egy darabig… Münchenben találjuk 19 évesen, ahol eleinte a historizmus stílusában próbál alkotni. Szerencsére hamar eltérítik ettől, és ha eleinte irányítottan is, de lassan rátalál a saját hangra. Bátorítják, hogy fessen hétköznapi jeleneteket, „ahogy a franciák”. Munkáinak híre megy, odafigyelnek rá, tehetséges koloristaként kezdik emlegetni. Huszonnégy éves, amikor az 1869-es müncheni nemzetközi kiállítás olyan hatást tesz rá – itt ismeri meg Gustave Courbet francia festőt –, hogy otthagyja az Akadémiát. Éppen csak rálel a maga útjára, amikor édesapja betegsége hazahívja.

Ahogyan számos művét nem fejezte be – kezdték is „vázlatfestőnek” hívni – mintha a festői pályához is hasonlóan viszonyulna. Az itthon töltött hónapok után mintha hezitálna München és az atyai birtok, Jernye között, ahol aztán át is veszi a gazdaság irányítását, apja főispáni kinevezése miatt. Két év után úgy kell rábeszélni, hogy térjen vissza Münchenbe. Ez az utazás aztán fordulatot hoz az akkor 28 éves Szinyei életébe: megfesti a Majálist, és megkéri a szabadelvű Probstner Zsófiát. Az öreg Szinyei azzal a feltétellel adja beleegyezését a házasságba, ha hazaköltöznek.

Innentől kezdve gúzsba köti őt az apai „kérés”. Ecsethez egyre ritkábban nyúl. Szabadulási kísérletüket – Firenzében akarnak letelepedni – apja megakadályozza. Hat gyermekük közül hárman meghalnak diftériában, úgy érzik, elátkozott a ház, a birtok, a „fogság”, menekülni akarnak.

Ekkoriban egy különös élmény miatt vesz kézbe újra ecsetet Szinyei: sógora léghajóra szállását örökíti meg. A festő maga is érdeklődött a technikai újdonságok iránt, de a kép egészen más vágyakat enged sejteni. A derűs égbolt felé szálló könnyű ballon az elvágyódás mellett gondtalan derűt és a szabadság örömét is megfogalmazza. Nagy reménységet a jövő iránt. A képen a horizontvonal már a fák csúcsát súrolja, a tájból – talán egy magaslaton – két fa látszik még, semmi más. A magasba emelkedő, egyre távolodó piciny alak integet ugyan, de már nem látni, kinek. Fehér keszkenője határozott pontja az égboltnak. Még a szálló madárraj is alacsonyan elmarad a léghajó alatt. A kép háttere a végtelen, gyönyörű kék égbolt, a nap játékosan megcsillan a ballon feszülő, vidám, csíkos felületén. Tulajdonképpen csak fönt van napsütés, a levegőégben, a táj fátyolosan elmosódik.

Nem csak az adott életszakaszban, Szinyei egész munkásságát tekintve is szokatlan a kép fiatalos vitalitása – jókedv, könnyedség, optimista jövővárás jellemzi. Mennyi ellentmondást enged sejtetni ez a festmény, ha ismerjük némileg a hátterét… Milyen küzdelem árán születhetett meg ez a reménység, hogy van jövő! A kegyelmet a legelesettebb pillanatokban sejtjük meg legerősebben.