Paksa Balázs: A jövendő múlt hangjai

Hiába beszél jövő időben, a jó science-fiction valójában a jelenkorról szeretne mondani valamit. Noha Hollywood nagy ambíciókkal készült a 2013-ra kimondva-kimondatlanul is meghirdetett „sci-fi évére”, a többnyire félresikerült látványfilmek árnyékában mégis egy dél-koreai, egy amerikai függetlenfilmes és egy izraeli rendező filmje büszkélkedhet művészi sikerrel.

aAz álomgyár fősodorbeli alkotásai – úgymint a Sötétségben – Star Trek, a Feledés vagy a Végjáték – a grandiózus díszletek leple alatt elsősorban az ismeretlennel szembeni félelem okán felfegyverzett emberiség morális dilemmáit firtatták, a társadalmi töltet azonban közel sem volt olyan közvetlen, mint Bong Joon-ho Snowpiercer című disztópiájában. A Földet az emberi tevékenység nyomán klíma- katasztrófa éri, s a túlélők maroknyi csoportja egy szünet nélkül robogó, minden szükséges eszközzel felszerelt vonaton kénytelen élni, egy kasztokra épülő mikrotársadalomban. Az elnyomottak szabadságra vágynak, s a hátsó szekcióból való szimbolikus előretörésük – mint a modernitás fejlődés-képzetének metaforája – adja a képregényből készült film cselekményének és gondolatiságának gerincét. Bong Joon-ho kezdetben közhelyesnek tűnő karakterekkel dolgozik, emellett integrálja a távol-keleti harcművészeti filmek akcióorientáltságát, s merészen váltogatja a poszt-apokaliptikus és szatirikus hangvételt. Víziója pedig a finálé többszörös cselekményfordulatai nyomán bontakozik ki az elállatiasult emberről, aki hiába ítéltetett szabadságra, mire eljut a jó választásáig, már túl késő.

Empatikusabban közelít témájához Spike Jonze és Ari Folman, akik legújabb filmjeikben nagyívű társadalmi parabolák helyett az egyénre, annak személyes életére és kapcsolataira koncentrálnak. A globális probléma pedig, amivel szembe kell nézniük, a digitalizáció. Mind A nő, mind A futurológiai kongresszus főhőse végletekig elidegenedett figura, aki életét meghatározó, radikális döntést kénytelen meghozni. Theodore (Joaquin Phoenix) képtelen a valódi szerelemre, ezért különös kapcsolatot épít legújabb, intelligens és érzelmes operációs rendszerével; Robin (Robin Wright) pedig karrierjében megrekedt színészként önként mond le filmvásznon való önnön jelenlétéről: jelentős összeg ellenében beszkennelteti magát, hogy digitális alakmásával ezután szabadon rendelkezhessen a filmstúdió. Míg Theodore története mindvégig a közeli, hihető jövőben játszódik, Robin körül időközben alaposan megváltozik a világ: a rajta kipróbált eljárás továbbfejlesztéseként az emberiség lassan megszabadul a rögvalóságtól, hogy egy-egy tabletta bevétele árán olyannak képzelhesse magát, amilyennek akarja. A címadó Stanislaw Lem-novella sötét cinizmusa Folman kezében bravúros filmnyelvi eszközökkel előadott elégiává enyhül, s a felvetett problémák végső soron az ember kilétére való rákérdezéssé egyszerűsödnek: mi tesz azzá, aki vagyok? Miként tapasztalom a valóságot? Mi a viszonyom hozzá s önmagamhoz? Theodore és Robin egyaránt hosszú benső utat tesz meg, míg tudatosulnak bennük e kérdések: előbbi a bimbózó, ám szükségszerűen halálraítélt szerelem stációit, utóbbi az emberen túli digitális jövő kulisszáit járja végig testben-lélekben, hogy annyi viszontagság után megsejtse emberlétünk titkát: a személyesség megismételhetetlen voltát.

A teljes, odaadó figyelem a szeretet előszobája, ez azonban csak valódi találkozáskor, két lélek varázsos összevillanásából születhet meg. Az identitását vesztett, posztmodern hedonizmusba fúló ember álarcok és tükörjátékok helyett találkozásra vágyik. Találkozásra egy embertárssal, akiért a legnagyobb áldozatot is képes meghozni. Bong Joon-ho brutális kíméletlenséggel, Spike Jonze csendes melankóliával, Ari Folman megrendítő erővel egyaránt erről mesél.

Bong Joon-ho: Snowpiercer. dél-koreai-amerikai film, 126 perc, 2013.
Spike Jonze: A nő (Her). amerikai film, 126 perc, 2013.
Ari Folman: A futurológiai kongresszus (The Congress). izraeli-francia film, 122 perc, 2013.