Dudás Tamás: Bízzunk valamit az isteni Gondviselésre is!
1934. július 28-án a fenti címmel jelent meg írás folyóiratunkban, Szent Ignácnak az isteni gondviselésbe vetett bizalmát például állítva olvasóink elé. A szent lelkületének illusztrálására a cikk egy kevésbé ismert epizódot mesél el Ignác életéből.
m„Manapság nem ok nélkül hibáztatjuk az embereket azért, hogy mindent maguk akarnak elintézni. Hisznek az Istenben, de mintha elfeledkeznének arról, hogy az ember sorsába a jó Isten is beleavatkozhatik. Tudják, hogy van isteni gondviselés és a jövő terveiből, munkájuk elrendezéséből ezt az isteni gondviselést majdnem egészen kihagyják.
A szentek között nagyon soknak az életében példát találunk az ellenkezőre. Így Loyolai Szt. Ignác életének egyik szakában hősies erényként szerepelt az isteni gondviselésbe vetett hite. És ez a szent ezt a hitet a gyakorlati életébe is átvitte.
Amikor Manrézában a lelki gyakorlatokat befejezte, az Úr Jézus szülőföldjére akart zarándokolni. Akkori időben Velencéből ment a legtöbb hajó a Szentföldre. Elhatározta hát, hogy Spanyolországból Olaszországba hajózik éspedig fölkeresi Rómát, ahonnét aztán Velencébe megy és onnét iparkodik eljutni Jeruzsálembe.
Már előzőleg szegénységi fogadalmat tett és külön elhatározta, hogy zarándokútján a legnagyobb mértékben meg fogja ezt a szegénységet tartani. Föltette magában, hogy pénzt nem visz magával és minden szükségletét koldulásból fogja beszerezni. Nem félt a jövőtől, sem a nélkülözéstől, mert bízott az isteni gondviselésben, hogy a legszükségesebbet a Mennyei Atya segítségével majd csak megkapja. Ez a bizalma egész útján hősies mértékben megmaradt.
Manrézából Barcelonába utazott és innét akart hajón Olaszországba menni. Manrézai barátai el akarták kísérni, de ő visszautasította őket. Azt mondotta, hogy ha a kordovai herceg fia (abban az időben és azon a vidéken a legnagyobb úr ez volt) maga ajánlkoznék útitársául, még azt sem fogadná el. Ha ugyanis kísérővel tenné meg zarándokútját, éhségében tőle kérne ennivalót; ha elesnék, ez segítené talpra és ő kísérőjében bízna, holott minden bizalmát és szeretetét egyedül Istenre akarja irányítani. Barcelonában koldulásból szerezte mindennapi kenyerét. Akadt is egy hajó, amely fölvette volna Isten nevében fedélzetére és Olaszországba szállította volna, de a hajó kapitánya azt kötötte ki, hogy annyi eleséget hozzon magával, amennyi az úton elég lesz. Szent Ignác nyakába vette erre a várost és házról-házra koldult, hogy összekéregesse a szükségeseket. Amikor már annyit kapott alamizsnául, amennyiből megvehette a hajóskapitány által megkövetelt ételmennyiséget, még öt vagy hat darab aprópénze maradt. A hajón vette ezt észre. Kiszállt a partra és körülnézett, nem talál-e a közelben valami koldust. Annak akarta átadni e kicsiny vagyonát. A parton nem talált koldust. Erre elszórta a földre a pénzt és valósággal megkönnyebbülten szállt a hajóra. Lekuporodott a fedélzeten kijelölt helyére és most már boldog volt, mert semmije sem volt a rajtalévőn kívül. De a szívében ott lakozott az Istenbe vetett végtelen bizalom, mely megszabadította őt a holnap gondjától is, mert abban reménykedett, hogy a Mennyei Atya nem hagyja el őt. Egész útján: Rómán, Olaszországon, Velencén, a tengeren keresztül, sőt még Jeruzsálemben is hű maradt ehhez a föltételéhez. Mindenütt alamizsnából élt és csak annyit koldult, amennyire aznap szüksége volt.
Bizony, sokunk lelkére ráférne abból a nagy bizalomból, amellyel Szent Ignác viseltetett az isteni gondviselés iránt. Mennyit vergődünk és félve-félünk, hogy mit hoz reánk a jövő? Meg tudunk-e élni? Nem bűn ez a gond, de keserves terhe az ember életének. Sokat könnyítene rajta, ha megosztanánk a jó Istennel a jövőnek gondját. Ha arra is gondolnánk, hogy Atyánk ő, aki nem hagy el. Higyjük meg, segítene ilyenkor az Isten.”