Máté-Tóth András: A kereszténység jövője
Mielőtt komolyabban felvetnénk a címbe tett kérdést, érdemes felemlegetni néhány közismert szlogent, melyek közös ismérve az elcsépeltségen túl az, hogy a valódi kérdésekről elterelik a figyelmet, s helyette kis és nagy társaságokban bólogató hümmögést váltanak ki. Semmi mást.
aAz első ilyen szlogen a hihetetlen sebességgel növekvő iszlám terjedése miatt temeti a kereszténységet. Számos helyen olvasható, nem ritkán a mindent tudó portálokon, hogy mára már az iszlám lett a legnagyobb világvallás. Vele szemben a kereszténységnek esélye sincsen, elsősorban azért, mert az iszlám lendülettel tör előre, szemben a keresztény lagymatagsággal. Néhányan az iszlám fundamentalizmus hevességét egyenesen példaként állítják szembe a keresztény evangelizáció lanyhaságával. 2010-es adatok szerint* a világ össznépességének 31,5 százaléka keresztény, 23,2 százaléka muszlim. A harmadik legnagyobb csoport a vallásokhoz nem tartozóké: 16,3 százalék. A kereszténység és a más nagy vallások is elsősorban a természetes szaporulat révén növekszenek, vagyis a közöttük lévő meghatározó arányok emiatt viszonylag stabilak. Nyugat-Európában csökken a keresztények aránya, ám Kelet-Európa egészére ez megint nem érvényes, hiszen a legnagyobb keresztény tömbök éppen olyan országokban vannak, ahol a népesség fogyása lassabb a nyugati országokénál: Oroszország, Ukrajna, Románia.
A másik közkeletű téveszme – nem az a Dawkins-féle, az isteni –, hogy az elvallástalanodás olyan mértékben terjed Európában, hogy a kereszténység immár csak a végnapjait éli. Lehetséges ugyan, hogy templomai és államilag kötelezővé tett ünnepei még fennmaradnak, de a hívek száma drasztikusan csökken, emiatt a műveltek joggal készülnek a vallás temetésére.
Ha szekularizáción egyszerűen azt értjük, hogy a vallásos populáció csökken, akkor ez megint inkább Nyugat-Európára igaz, a kontinens keleti felére azonban csak megszorításokkal. Összességében Európa kereszténysége inkább szigetesen van jelen néhány ország hagyományos kereszténységét leszámítva. Karl Gabriel a miliő-katolicizmus örökségének nevezte ezt a jelenséget, amely azt jelenti, hogy a kereszténység bizonyos térségekben, országhatároktól függetlenül erőteljesebben van jelen, ami a keresztény hagyományok és a keresztény perspektíva jelentőségén vehető észre. Ez a típusú kereszténység késői feudális örökség, és csak az erős állami támogatás, valamint a nagy hatékonyságú civil szféra erejével tartható fenn. Vyacheslav Karpov Oroszországra nézve ezt a viszonyt felülről biztosított deszekularizációnak nevezi, amely a 2000-es évek vallási viszonyainak legfontosabb jellemzője. Mielőtt továbbá a szekularizációra hivatkozva a kereszténység végéről nyilatkozna bárki is, az Európán belüli sokféle tendencia mellett az Európán kívülieket is figyelembe kell venni: Észak- és Dél-Amerikát vagy Afrikát.
Végül a kereszténység végzetes minőségromlásával kapcsolatban hallani az indiai bölcs számos lelkigyakorlaton és prédikációban untig idézett mondását, hogy az egyház olyan, mint a patakban lévő kavics: kívül századok óta mossa a kereszténység vize, belül mégis száraz maradt. Élettelen az egyház ebben a metaforában, s élettelen egyházból nem is fakadhat eleven keresztény élet.
A kereszténység évszázadokon át meghatározta Európa, majd más kontinensek kultúráját. A kereszténység csak az utóbbi két évszázadban egyháziasult az európai modernizációt követően, s ekkor a kereszténység vallási üzeneteinek őrzése és továbbadása az egyház illetékességi körébe került. Maga a kereszténység azonban sokkal tágasabb kulturális viszonyrendszer, mintsem az intézményes egyház. Az indiai bölcs nyugodtan ücsöröghet az Európa patak partján, s ha kavicsot vesz kezébe, azt a kereszténység formálta olyan széppé, hogy széttörni talán nem is érdemes.