Marton Árpád: A jövőt is Isten tervezte meg

„Sok ember úgy érzi, összeügyeskedheti, megcsinálhatja a saját jövőjét. Bebiztosítják magukat, anyagi eszközöket szereznek meg, képesek ezekhez igazodni. Bizonyos rendszer szemszögéből ez valóban működőképes. De az emberiség jövőjének egésze nem megcsinálható, csak az örök élet reménye lehet rá a biztosíték” – Dr. Laurinyecz Mihály esperes-plébánossal, morálteológussal beszélgettünk.

Ha belegondolunk, a „jövő” igazán befoghatatlan terület. Mennyi minden függ ettől a fogalomtól az életünkben…

És attól, hogy foglalkozunk-e vele. Nagyon sokan nem mernek vagy nem akarnak foglalkozni a jövővel. Vagy mert nincsenek kilátásaik, vagy mert nem mernek a valós jövővel foglalkozni. Inkább képzelt jövőképet kergetnek, nem kis részben a média, a reklámok hatására. A hívő embernek épp azért lehet távlatosabb és a matériától függetlenebb a jövője, mivel a gyökerei mélyebbek.

Csakhogy fölvetődik, hogy mindez nem valamiféle metafizikai vigasz-e. Mert a múltról mégiscsak tanúskodnak bizonyos emlékek. Jelen vannak a jelenben. A jövőnkből azonban csakugyan semmi nincs jelen. Honnét tudjuk, hogy van jövő?

Onnan, hogy most is jövőben vagyunk: a tegnap jövőjében. Az ember minden tettét abban az alapvető meggyőződésben indítja, hogy van folytatás. Ahogy Somfai professzor idézte jegyzetében: minden cselekedet egy olyan, cselekedetre adott válasz, melynek célja, hogy erre a cselekedetre is válasz érkezzen. Nem csinálnék ma semmit, ha nem föltételezném, hogy cselekedetemnek van értelme és távlata. Az ember nem tud a jelennek cselekedni! Ha egyetlen mozdulatot teszel, abban benne van, hogy folytatni akarod. Nincs olyan tettünk, amelyben a jövő reménye bennfoglaltan benne ne volna. Nem véletlen, hogy egyre több depressziós emberrel találkozunk. Nem látják értelmét, hogy akár csak fölkeljenek. Épp mivel hiányzik ez az alapvető értelem az életükből. Nincs kitől választ várjanak. Mi más lenne az oka, hogy sokan próbálnak vallásos szemléletű személyiségváltozáshoz folyamodni – legyen szó drogosok gyógyításáról vagy világfájdalom kezeléséről. De ez csak a jelenről szól. Ha a cél nem több, mint megszabadulni a múlt terhétől, hogy ma ne fájjon, az egész inkább csak ópium. A valamitől megszabadító vallásosság még nem ad hosszú távú célt. A hívő ember előtt megjelenő távlat nemcsak a ma könnyebbé tételéig terjed, hanem magában foglalja például az áldozatvállalást is a könnyebb helyett olyan ígéretekért, amelyeknek alapja Krisztus!

Mindez persze paradox, hisz ez a múlttól megszabadító lelki ópium voltaképpen a jövőt vágja el.

Ha ez egy hamis vallásosság, a jövőjük nem lesz teljes. Akkor sem, ha a betegségükhöz viszonyítva ígéretesnek tűnik. A kérdés ugyanis az: merünk-e a legjobbra vágyakozni, a legjobb után törekedni, aminek távlata nem lehet evilági. Vagy megelégszünk közbülső javakkal?

Az antropológia a jövőre kivetülő lényként írja le az embert. Vajon többlet vagy inkább betegség, hogy az ember mindegyre kivetíti vágyait a még nem létezőbe?

Van beteges jövőbe fordulás. Amely elszakítja az embert a jelenétől. Ez is menekülés. Aki úgy tud a jövőbe tekinteni, hogy teljesen megéli a jelenét, az él a keresztény reményben. Nem menekül, nem elvágyódik. Azért van itt, hogy majd holnap is itt lehessen. Mert a holnap is egyszer ma lesz, itt és most. Az isteni ígéretek – az Isten Országa vagy a mennyország – szempontjából sokszor megfeledkezünk arról, hogy olyan ígéretekről beszélünk, amelyek már itt és már most is megtapasztalhatóak. Az Isten Országa köztetek van és a jöjjön el a Te Országod feszültsége nagyon sokszor leszűkül az elmélkedéseinkben. Elfelejtkezünk arról, hogy Jézus azt ígérte: veletek vagyok mindennap. És nem csak azt, hogy veletek leszek! Jézus jelenlétének kézzelfogható jelene van! Nem vonzó a kereszténység, ha olyan jövőről beszél, amelynek nincs érintkezése a jelennel. De ez nem is hiteles, nem keresztényi. Ez az erkölcsi felelősség alapja is: a mostani tetteimmel alapozom meg a jövőbeli jutalmakat, amelyek tulajdonképpen már most is tapasztalhatóak. Isten itt és most jutalmaz meg azzal, hogy nem pusztán földi célokért küzdök, hanem vállalhatok egy áldozatosabb és nagyobb távlatú jövőt.

A jövő kapcsán elkerülhetetlen, hogy szóljunk az elköteleződésről is. Lehet, hogy sokaknak azért nincs jövőjük, mert félnek elköteleződni?

Az a tapasztalat, hogy létezni fogok a jövőben, mögöttesen mindenkiben benne él. De az adott jövő melletti elköteleződés sokakat csakugyan elbátortalanít. Felelősséget nem vállaló, infantilis módon gondolkodnak a jövőről. Úgy látom, sokan akarják tartósítani e számon nem kérhető gyermek állapotát. Nem akarnak szembenézni azzal, hogy a cselekedetek következményekkel járnak, és hogy dönteniük kell. Vagy félnek az idegentől. Miközben olyan vak, végzetszerű utakra lépnek, olyan kalandokba bonyolódnak, olyan merész stílusok mellett köteleződnek el, ami egészen beláthatatlan következményeket von maga után. Jókora önellentmondás!

Annál is inkább, mivel az elköteleződéstől visszariadók attól félnek, hogy az beszűkítené a szabadságukat. Hogy csökken a jövőben választható opciók száma. Holott eközben nem válnak emberré.

Igen. Úgy gondolják, minden a kezükben van, az ember minden döntéshez biztosítani tudja a feltételeket, pusztán a döntés alapján. Sokszor találkozunk azzal a biztatással, hogy valamit csak akarni kell, és megtörténik. Bármikor, bármi. Ezt sugalmazza a sztárkultusz. Csakhogy ez kívülről generált döntés, és nincs maradandóság benne. Mindeközben képtelenek vagyunk egészen hétköznapi döntések meghozatalára és arra, hogy végigjárjuk az utat, amelyet ez a döntés kijelöl. Nem merünk kiegyensúlyozott, boldog emberré válni.