Hojdák Annamária: A barátság másik arca

Kontuly Béla (1904–1983) talán nem a leghíresebb huszadik századi festőink közül való, ám a rengeteg, nevéhez köthető templomi freskó révén olvasóinknak mégis ismerős lehet. Szemközt látható Barátnők című festménye (1933) a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának része.  

kKontuly Prágában, majd Budapesten végezte festészeti tanulmányait. Stílusán római ösztöndíjas évei kitörölhetetlen nyomot hagytak; mind a kortárs olasz, mind a középkori és a reneszánsz festészet formálta látásmódját. A Képzőművészeti Főiskola freskó szakának tanára, majd vezetője lett. 1945 után főleg templomok számára készített falfestményeket, de a portré és csendélet műfajokban is jeleskedett.

A Barátnők reneszánsz portrékat idéző kompozíciós megoldásai Kontuly életrajzának ismeretében már nem meglepőek; azok harmonikus összképével ellentétes viszont a kép hideg színvilága, az ábrázolt alakok mozdulatainak merevsége. Nyugtalanító a négy nő halotthalvány arca, a háttér végtelenbe vesző víztükre a csónakkal, a kopasz fák… Az egymáshoz igen hasonló főalakokat vágatos fal választja el élesen a háttér sokféle tevékenységet űző figuráitól: a beszélgető és olvasó férfiaktól, a karikázó gyerekektől, a padon és mellette megpihenő nőtől, gyerektől.

Ezek alapján felvethető a kérdés: vajon nem ironikusan kell-e értenünk a címet, mintha a kép a barátság egy kiüresedett formáját ábrázolná, melyet nem az őszinte, meleg érzések tartanak össze, hanem például a konvenció, a megszokás, az elkülönbözésre való bátorság hiánya?

A római iskola különösen fogékony a mitológiai utalásokra: a feltűnő, piros csónak esetleg a halott lelkeket a Styx folyón az alvilágba kísérő csónakos képét idézheti meg. A csónakra színben az előtérben álló korsó rímel – s ezek együtt a Danaidák történetét juttathatják eszünkbe, amelyet a terméketlenség szimbolikus történetének is mondhatunk. Danaosz király ötven lánya a nászéjszakán apjuk parancsára megölték férjeiket, s ezért azt a büntetést szenvedték el az alvilágban, hogy egy lyukas hordóba kellett meregetniük a vizet örökkön-örökké.

A festményen a két padlón lévő nyúl csak ráerősít erre az olvasatra, hiszen a nyúl a termékenységet, a bujaságot szimbolizálja; a Szűz Mária lábához festett nyúl azt hivatott kifejezni a reneszánsz festményeken, hogy Mária legyőzte a testiséget. A Danaidák történetében is ott van ez a legyőzés, ám inkább negatív töltettel: a lányok az apjukhoz való lojalitás nevében feláldozták a nász, a saját boldogság lehetőségét. Olyan edények ők, amely sosem telhet meg – nem képesek befogadni az újat, a kívülről jövőt, az átformálót. Alvilági büntetésük saját választásukat szimbolizálja és állandósítja.

Kontuly festményének „barátnői” is távol lenni látszanak a barátság pozitív, életet adó oldalától – saját zárt körük foglyai, akik egymással is alig bonyolódnak interakcióba. Ilyen esetben a közösség nem lesz alkalmas arra, hogy az élet növekedjen tagjaiban; lassan elvész belőle az energia, a melegség, önmaga körül forgóvá válik.

Két elem azonban mégis megbontja e „baráti” társaság rideg zártságát: a középen ülő nő ölében lévő nyúl, és a bal oldalon ülő nő ránk vetülő tekintete. Ezek a zárt kör nyitását és a termékenység lehetőségét szimbolizálhatják; azt a testi-lelki izoláció ellenében fellépő reményt, mely talán semmilyen emberi közösségből sem hiányzik teljesen.