Paksa Balázs: Baráti házimuzsika

A régi dicsőség bizony gyorsan kopik, főként az olyan együttesek esetében, melyek hosszú, évtizedekben mérhető pályafutást tudhatnak maguk mögött. A Yes, az Asia és a Glass Hammer idén megjelent új albuma a műfaj-meghatározó, korszakos lemezekkel összehasonlítva legfeljebb baráti házimuzsikálásnak tűnik.

mMindez leginkább a Yes-ről mondható el, hiszen az első nagylemezét kereken 45 éve, 1969-ben kiadó zenekar Heaven & Earth címen pályafutásának talán legpoposabb anyagával rukkolt elő. A sokféle felállás és stílusváltás erdejében újabb ösvény a régi tagok és Geoff Downes billentyűs együttműködése, valamint a jellegzetes, angyalhangú tenor, Jon Anderson immár tartósnak tűnő hiánya. Őt néhány évig Benoît David kanadai énekes helyettesítette, s a vele készült, három évvel ezelőtti Fly From Here főként néhány, a nyolcvanas években félbemaradt kompozíciót hasznosított újra ízléses mértéktartással. A friss album azonban már Jon Davisonnal készült, aki orgánuma mellett dal-ötleteit is hozta, amit a veterán tagok friss fuvallatként üdvözöltek. A lemezt meghallgatva sajnos nehéz osztozni e lelkesedésben: mintha egy akkurátus, ám összességében jellegtelen Yeskoppintó együttes dalcsokrát hallgatnánk. Steve Howe ugyan ízesen gitározik, Chris Squire basszusjátéka érett és alázatos és Alan White is hibátlan stílusérzékkel dobol, Downes és Davison azonban dalszerzőként nem képes felnőni a feladathoz, s a zenekar rajongói számára csupán a záró Subway Walls idéz meg valamit az egykori nimbuszból.

Jobban járt Sam Coulson fiatal gitáros, akit az alapító tag, ám mostanában inkább a Yes-re koncentráló Steve Howe helyére hívott az 1981-től létező Asia. A YouTube-felvételek alapján kiválasztott ifjú reménységgel készült Gravitas nem definiálja újra a zenekar életművét, ám könnyedén hozza az elvárt színvonalat. Az Asia egyébként sosem bonyolult kompozícióiról vagy cizellált mondanivalójáról volt híres, hiszen épp a progresszív rock ellenhatásaként alakult meg fülbemászó, vokállal bőségesen dúsított melódiákkal és rádióbarát slágerekkel. Geoff Downes (aki itt is oszlopos tag) és John Wetton sikerrel kamatoztatja dallamérzékenységét, s az album kellemesen régimódi soft-rock muzsikáját egy-egy modernebb gitárszóló és kitűnően kevert hangzás hozza közel a mai hallgatóhoz. A címadó dal nagyívű sodrása vagy a The Closer I Get to You fájdalmas lírája szépen illeszkedik a régi nagy koncertkedvencek sorába, sőt, a brit együttes egyetlen szám erejéig (Till We Meet Again) még Amerika zenei tájaira is elkalandozik.

A tengerentúlon pedig nagy kultusza van a neo-progresszív törekvéseknek, melyek legnemesebb hagyományaiból merít legújabb, Ode to Echo nevű korongján a Glass Hammer. Jon Davison saját, keresztény ihletettségű anyazenekarában kevéssé vesz részt a dalszerzésben, ez inkább Steve Babb és Fred Schendel asztala, akik mindketten magasan képzett, számtalan hangszeren játszó muzsikusok, s érezhető, hogy komponálási stílusukra elsősorban a Yes, valamint a Genesis és az Emerson, Lake & Palmer volt nagy hatással. Az Ode to Echo fanyarul cikázó, változatosságában néhol kissé széteső zenéjében ezen kívül Robert Fripp repetitív gitárjátékának nyomait is felfedezhetjük, s bár a zenekar ezúttal nem éri el a sokak által legtöbbre tartott Chronometree vagy az If album egyediségét, kreativitásával a műfaj idei kínálatából így is kiemelkedik, s magabiztosan szárnyalja túl fő példaképének legutóbbi munkáját. Úgy tűnik, ez a mesterek sorsa: a tanítványok idővel fölébük kerekednek.

• Yes: Heaven & Earth. Frontiers Records, 52 perc, 2014.
• Asia: Gravitas. Frontiers Records, 48 perc, 2014.
• Glass Hamer: Ode to Echo. Arion Records, 54 perc, 2014.