Nagypál Szabolcs: Ne add fel, Bébé
A barátok halála Ottlik Géza életművében
Ottlik Géza (1912–1990) nemcsak a magyar irodalomnak, hanem az egész világirodalomnak is az egyik legnagyobb alakja. Az Ottlik-regény két nagy és elválaszthatatlan témája, amely bennünk a megrendülést és lenyűgözöttséget kiváltja, a halál és a barátság – és a kettő, érdekes módon, nála szorosan összetartozik.
aAz Ottlik-regény az egész életnek a foglalata, vagyis egy olyasfajta számvetés és leltár, amely mérlegre tesz minden fontos eseményt és dolgot, érzést és tárgyat, a „naplementétől a tojásrántottáig”. Az Iskola a határon (1959) és a Buda (1993) tulajdonképpen egyetlen regénynek a két kötete (és e művek körül forog az egész Ottlik-világegyetem): először is, egy élet legfontosabb, megalapozó sarokpontjának a részletes története; majd pedig maga az élet, vagyis e sarokpontnak a kibontása és a megélése.
Az élet természetes rendje
Az életben (és az ottliki életműben) előforduló különböző halálfajták, a viszonylagos halál, a távoli halál, a szülői (az anyai és az apai) halálok nem rendkívüli halálok. Nem rendkívüliek, botrányosan nem szokatlanok azon értelemben, hogy a végbemenetelük a dolgok általános és megszokott rendjét jelenti.
A távoli ismerősök és a rokonok eltávozását ugyanis előbbutóbb, kénytelen-kelletlen tudomásul vesszük, tehetetlen szeretettel, és valamilyen módon továbblépünk rajtuk. A gyermek, az utód pedig természetszerűleg, az élet rendje szerint tovább él, mint a fölmenői, mégha azoknak a helyrehozhatatlan elvesztése különösen fájdalmas is.
Egy zen-buddhista történet szerint a mester azon kérdésre, hogy mi a valódi boldogság, azt felelte: „Az apa meghal. A fiú meghal. Az unoka meghal.” A tanítvány fölháborodására pedig elmagyarázta, hogy ha e sorrendben távoznak el az emberek, akkor az az élet természetes rendjének a megvalósulása – vagyis, bizonyos értelemben, maga a boldogság. Az igazából kegyetlen, embert próbáló, csaknem földolgozhatatlan tapasztalat ott kezdődik, amikor a társak és a barátok (a tulajdonképpeni szűkebb közösségünk tagjai) is sorra magára hagyják az embert, könyörtelenül.
„Nézd, öregem, ez tényleg vicc, teljes hülyeség, hogy itt hagynak engem egyedül. Egy szál magamra. Ennyire önálló én nem vagyok” – panaszkodik Bébé egy helyütt. Majd magányosan, keserűn folytatja a gondolatmenetét: „Itt egymagamban meglenni nem tudok még, fenét ér mind a sok tudományom.”
Továbbélők – ez volt az Iskola a határon eredeti címe, amikor Ottlik először nyomdába adta, 1948-ban, majd már nyomtatáskész állapotban, mégis visszavette. Tovább élt, túlélte Bébé a legközelebbi szeretteit, barátait és ismerőseit. Nézzük, hogyan oldotta meg e „kedvezőtlen konstellációban folytatott lejátszást”!
Túl kell élni – ez a dolgunk
Both Benedek, vagyis Bébé barátai közül elsőként éppen Medve Gábor távozik, a regényfolyam legjobban kidolgozott szereplője, legkarakánabb figurája, mégpedig, hogy úgy fogalmazzunk, szövettanilag (pozitív orvosi lelettel).
Medve tudvalévőleg már az Iskola a határon idején is halott; pontosabban körülírva, eszmei értelemben, valójában háromszor hal meg: amikor édesanyja nem viszi haza a katonaiskolából, amikor visszafordul a katonaiskolai szökéséből, és amikor elküldi Bébének a határon elhelyezkedő iskoláról szóló kéziratcsomót.
A halálon túlról érkező, igen különös kéziratköteg jelentősége Beney Zsuzsa szerint a következő: „Belehalás és újraföltámadás a létezés egy más formájában: abban, amely azután már magában hordja a semmit; Ottlik számára a Medve sorsában valóságosan megélt, mégis túllépett halált.”
Az Iskola a határon sejtetése szerint Medve Gábor halála voltaképpen egyenes és borzalmas következménye ama régi, iskolai históriának, Medve szökésének. Hiszen éppen 1956-ban távozik, annak is a borús, téli, viharos végén, decemberben, együtt – egy időre – a magyar reményekkel, a magyar történelemmel.
Elbukott forradalom után távozik Medve, ő, a forradalmár, Petőfi Sándor és Ady Endre („szép halott a rút hazában”) szerelmese és vitapartnere. Akinek azért megadatott, hogy végül mégis Petőfi Sándornak, rajongva szeretett Sándorának legyen igaza az ő borúlátásával szemben, mert bizony sokaknak nem volt drágább a rongy élete, mint a haza becsülete.
Medve Gábor 1956 októberében nézte legközelebbről az ingyen mozit, az életet, nézőként szinte a legelső sorból (vagy éppen a vászon előttről), szereplőként pedig az Országház előtti, Kossuth téri vérfürdőben.
A felelősség és az otthonosság tere Medve életében és az ottliki életműben tehát fokozatosan kitágul: az otthon, a haza megtalálásával párhuzamosan egy egyetemesebb odatartozásnak is a részesévé, alanyává válik az ember.
Az egész túlélés, túlélői magatartás hirtelen távlatot kap a regényekben, amikor Bébé egyéni vagy magánjellegű hozzáállása – az általánossága folytán – az össznemzet, a magyarság közel és távoli múltbéli történelmi tapasztalatába ágyazódik bele.
Sok, túlságosan sok ember legfőbb feladata volt túlélni a szörnyű éveket, a tábort, a kényszermunkát, miegymást. Mint a közelmúlt magyarság egyik jellegzetes hozzáállása, életterve, azon aranymondat fogalmazódik meg Medvében: „Túl kell élni – ez a dolgunk.”
Igaz azonban, hogy ötvenhat októberében, októbere hatására pont e hozzáállás változik meg Medvében (bár utána már nem sokáig él), Petőfi Sándor eszmei győzelmével. Ottlik elválaszthatatlanságát a magyar kultúrától és történelemtől Czigány György is nyomatékosítja, amikor arról beszél, hogy az Ottlik-szöveg csakis magyarul, e „világirodalmilag életveszélyes” nyelven szól igazán.
Nem tudunk egymásnak hazudni
A barátság meghatározását az Iskola a határon egyik legszebb bekezdése adja: „A tehetetlen összetartozásnak időtlen időkre szóló köteléke bogozott össze bennünket; valami, ami kitermelődött, tejsav vagy gyanta, a sebekből, izomlázból, fájdalomból, törésekből, és lehetővé tette, hogy éljünk; valami, ami talán kevesebb a barátságnál, és több a szerelemnél.”
Szeredy Dániel, a második barát, majdnem húsz esztendő elteltével követi Medvét, 1975-ben – de ő is kiszámíthatatlan módon. Bébé (kénytelenül, vagy éppen némi elégtétellel) még megéli, hogy a korábban kegyvesztett és árulónak minősített, sőt a távollétében halálra ítélt barátja díszsírhelyet, utólagos rangot, kitüntetéseket, sőt teljes rehabilitációt kap. Paul Grice (1913–1988) bölcselő a társalgás logikáját úgy írta le, hogy annak során a feleknek különösen is négy szabályt kell betartaniuk: kellő mértékű tájékoztatást kell nyújtaniuk, illetve odaillően és érthetően kell megszólalniuk. A negyedik, a minőség szabálya szerint pedig legyenek igazak, vagyis bizonyítékokra alapozottak, ugyanakkor ne legyenek hamisak.
Az ottliki párbeszédben a hazugság lehetősége igazából nem is vetődik föl, mert a felek annyira ismerik egymást, hiszen már több évtizede – harminc éve – barátok. „Az igaz, hogy Szeredyvel sohasem hazudtunk egymásnak, talán ezzel kellett volna kezdenem. Illetőleg: nem hazudhattunk egymásnak, nem voltunk abban a helyzetben. De ha tehettük volna, akkor sem lett volna kedvünk hozzá, mert már régen megutáltunk minden hazugságot.”
Otthonosság, minden megvan
Külföldre távozott hazánkfiát, Jacobit, a Minden megvan (1968) című novelláskötet egyik történetének az elbeszélőjét negyven (illetve harminc) esztendő utáni visszatérténél eleinte hatalmas csalódások érik: a repülőgépről leszálltában nem őt fényképezik, a vámvizsgálatnál gorombák és packáznak vele, az első zongorakísérője ellenszenves neki, a hangversenyére túl kevesen mennek el, az emlékeinek tehát mintegy fricskát ad a jelen. Végül azonban visszatalál a múltjába: fölismer egy tarkót, és megleli a barátja otthonát. A gyermeki látás ősállapota, az „Üljünk le, mama! Én nem akarok mindig a popók közt állni!” vezeti el Jacobit is a barátja házához, mert leguggolva ráismer a régi kapukőre. (Legyetek olyanok, mint a gyerekek.) Amiként az író körülnéz, majd valamit – akármit – szemügyre vesz, a pillantása szeretetteljessé, meleggé és elmélyülővé válik.
E pillantásban minden mindennel összefügghet. Az „Istenem, jártam ezen a földön”-életérzést Jacobiban a vak zongorista fölismert tarkója, egy kisfiú·a villamoson és legfőképpen a barátjával találkozás idézi elő. Mint az utcakő Jacobinak, a barátaink is emlékek eleven őrzői, azokra emlékeztető kitörölhetetlen jelek.
A barátai halála előtti órákra, napokra, hetekre és hónapokra jobban és élesebben emlékeztet bennünket a szerző: úgy tűnik, mintha a halál előtti igen rövid idő különösen is a kegyelem ideje volna.
Bébé egy harmadik barátja, a Buda egyik főszereplője, az egyetlen főreáliskolai barát, Hilbert Kornél, azaz becenevén Lexi (a lex latinul törvény, a lexisz görögül szó) utolsó kívánsága mélyen megragadja a barátait.
Lexi ugyanis egy olyan szobában szeretne meghalni, ahol a por jó alaposan le van törölgetve a bútorokról. Hiszen valahol mindannyiunknak meg kell majd halni. A budai főreál kórháza például, hiába kórház, kedélyességével, doktor Telbisz Albert kedvességével, nyugalmával, alkalmatlan erre.
Mert igazából nem is a haláltól félünk, hanem inkább a meghalástól: jó volna már egyszer és mindenkorra túlesni rajta. Mielőbb. Addig viszont létezünk tovább, a „borotvaélén életnek, halálnak”.
Post Mortem
Post Mortem – ez volt a neve a Nagy Négyszerszázas (Hilbert Kornél – Both Benedek – Takách (egy ideig Rodriguez Géza) – Medve Gábor) kiértékelő kocsmázásának a nevezetes iskolai váltó futóversenyei után.
Akár győztek, akár veszítettek, a kiértékelés, az átgondolás és a végigelemzés semmiképpen sem maradhatott el. Itt kapták a súlyukat, a jelentőségüket a dolgok. „Ám a vereségek értékéhez kellett, hogy időnként nyerjünk is.”
Ottlik Géza a Próza (1980) című könyvében – áttételesen és rejtetten – egy detektívtörténetet írt, amely műfaji álarcok sorozatán keresztül tulajdonképpen egyetlen nagy nyomozás írójának a rejtélyes témájáról, a barátságról.
A kötet – hasonlóan az Iskola a határonhoz – egy halálhírrel kezdődik, mégpedig az elbeszélő negyedik barátjának a halálával, ugyanakkor az esszékből és novellákból álló mű végén kiderül, hogy Czakó Pali mégsem halt meg. A barátság további jellemzője tehát, hogy a hamvaiból újjáéleszthető.
A barátja helyett azonban egy nagyon közeli rokon, Júlia tényleg meghal: ő Bébé életében az egyetlen, aki talán valóban föltétel nélkül szerette őt. Júlia ritkán szerepel az Iskola a határonban (annál többet a Budában); annyi azért kiderül róla, hogy Bébé legjobb barátja, és az ő levele miatt terjed el a bébézés szokása – vagyis voltaképpen ő ad nevet, önazonosságot Bébének.
A végén pedig még a Memphis cigaretta is tőle származik, amelyet az élet bugyrait megjárt hétpróbás összetartozók közösen és takarékosan végigszívnak, míg a kőszegi iskolától Buda felé csordogál a hajó, a gyermeklétből a felnőttlét felé. A Déli-sarkot rendkívül szerencsétlenül csak másodikként elérő Robert Scott kapitány, valahol a Déli-sark körül, a fagyhalála előtt, utolsó mondatként azt írta a naplójába: „It seems a pity, but I do not think I can write more.” Ottlik Géza magyar fordításában ez így hangzik: „Úgylehet kár, de azt hiszem, nem tudok többet írni.”
E lemondó nyilatkozatnál könnyű hosszú időre vagy akár végleg is elakadni, ha nincsen az embernek legalább egy igaz barátja. De Lexi a művészi öngyilkosságra készülő Bébének azt mondja, méghozzá pont a megfelelő helyen és időben: ne add fel, Bébé.