Patsch Ferenc SJ: Mintha tegnap találkoztunk volna…

Engem az Isten elkényeztetett a barátságokkal. Hálás vagyok neki, hogy megadatott az életemben néhány olyan mély emberi kapcsolat, ahol nem kell félnem, szerepeket játszanom, ahol feltétel nélkül elfogadnak, az lehetek, aki vagyok. Egyszóval, hogy vannak barátaim.

sSokaknak ismerős az érzés, hogy 5-6 éve beszélgettem valakivel utoljára, mégis ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Mintha éppen csak tegnap váltunk volna el, alighogy újra felvesszük a fonalat, azonnal szinte „érezzük” a másikat, mintegy automatikusan megszületik a megértés, a másokkal csak vágyva-vágyott harmónia. Két ember kapcsolata „kémia” is; és szinte hihetetlen, hogy a lelkek találkozásakor létezik egyfajta előre megállapított összhang (harmonia praestabilita), ami egyesekkel mintegy varázsütésre megtapasztalható. Különösen is rászorulunk erre a fajta azonnali bensőséges megértésre azokban az életszakaszokban, amikor életfeladataink nem teszik lehetővé a régi barátokkal való rendszeres kapcsolattartást: akinek gyermekekről kell gondoskodnia, vagy aki a karrierje építésén fáradozik, nem engedheti meg magának, hogy lépten-nyomon ápolja a régi barátságait. Mutatis mutandis, így van ez a papi barátságokkal is; ott is vannak nehezítő tényezők, akadályok. Még szerencse, hogy a barátság olyasvalami, ami időtálló jószágnak bizonyul.

Papnak pap a barátja

A régi mondás szerint a papot csak a pap értheti meg igazán. Van ebben valami: hiszen papként olyan sajátos életmódot élünk, amit nehéz részleteiben elmagyarázni olyanoknak, akik nem ismerik belülről. Ki tudja, mit jelent esketni, temetni, keresztelni, s fáradtan hazamenni egy találkozásokkal teli, gazdag nap után? Ki tudja, milyen az, ha meglegyint a cölibátus magánya, vagy éppen ha áldásként élem át az egyedüllétet, mert radikálisan Istenre utal? Ki tudja, milyen napestig mások útját egyengetni Isten felé, s évtizedeken át kísérni őket életük kanyargós útjain? S ugyan ki más tudhatja, mit jelent kiszolgáltatni a szentségeket? Ha papokkal találkozom, mindezt nem kell magyarázni; hiszen egy cipőben járunk, ezernyi szállal kötődünk egymáshoz: ez az életünk. Nem csoda, hogy várom a pap barátaimmal való találkozásokat. A szemináriumi évfolyamtársakkal még a papszenteléskor megállapodtunk egy rendszeres, évenkénti összejövetelben – fáj is, hogy nem sikerül mindig jelen lenni, mióta külföldön dolgozom… Már a tudat is jól esik, hogy vannak olyan kollégák, akikkel bizalommal meg tudom osztani az életemet; nem kell tartanom a féltékenységüktől és ítélkezésüktől; biztos lehetek a megértésükben, barátságukban, elfogadásukban.