Görföl Tibor: Kettős küldetések

Nők és férfiak hitben és kegyelemben megvalósuló egységének többféle formája létezik a kereszténységben. Az átlagos és „szabályos” formát természetesen a házasság jelenti: a szentség erejéből létrejövő átfogó, mindenre kiterjedő közösség. Nem kevésbé összetett, de más természetű az a kapcsolat, amely egy-egy konkrét feladatra szól: küldetést ad olyan férfiaknak és nőknek, akiknek fizikai életközösség nélkül köti össze az életét. A kereszténység története több ilyen kettős küldetést ismer, és a legszebb gyümölcsök közé tartoznak, amelyek a hit földjén teremtek.

A spirituális barátság

Annak ellenére, hogy a barátság nem tartozik sem a keresztény tanítás, sem a keresztény spiritualitás meghatározó kifejezései közé, nők és férfiak efféle kapcsolata a spirituális barátság kategóriájával is leírható. A barátság ugyan a legnemesebb fogalmak közé tartozhatna a kereszténységben, elég, ha csak az utolsó vacsora baráti szavaira gondolunk, vagy emlékezetünkbe idézzük, hogy Aquinói Szent Tamás híres meghatározása szerint a szeretet nem más, mint az embernek az önmaga boldogságát közlő Istennel ápolt baráti kapcsolata
(STh II–II, 23, 1), a kifejezés mégis könnyen gyanút ébreszthet, többféle okból is. 

Egyrészt a kereszténység történetének legnagyobb alakjait hajlamosak vagyunk kizárólag önmagukban tekinteni, megfeledkezve a szűkebb és a tágabb környezetükről – pedig milyen sokat veszít a fényéből és a szépségéből egy-egy nagy lélek, ha kimetsszük abból a kapcsolati hálóból, amelynek a részeként fogta fel önmagát! A hit világában minden jelentős eredményhez a jelentéktelenség tengerére van szükség: nagy gondolkodók, nagy misszionáriusok, nagy imádkozók és nagy egyházkormányzók mögött számtalan ismeretlen arc sorakozik, olyan észrevehetetlen emberek, akik nélkül az észrevehetők semmire sem mentek volna. Ez a sokszor láthatatlan összefonódás maga is a barátság, a kölcsönösen megtermékenyítő viszony egy formája.

Másrészt a barátság sokszor annyira általános kategóriának tűnik, hogy nehéz megmondani, mi nem számít barátságnak a kereszténység területén. Merné-e vitatni valaki, hogy Flüe-i Szent Miklóst, a svájciak Klaus testvérét páratlan barátság fűzte a feleségéhez, aki a sok gyermeket hozó közös évek után remeteségbe engedte a férjét? Nem egyértelmű- e, hogy a nagy gyóntatókat mindig barátság is fűzte nagy lelki gyermekeikhez, akikhez pedig mégiscsak atyaként viszonyultak? Nem tudom, összeállította-e már valaki a kereszténység területén lehetséges kapcsolatok listáját, de valószínűnek tartom, hogy egyik sem lenne független a barátságtól.

Harmadsorban a baráti viszonyok sokszor ízléstelen értékelésre adnak módot, különösen akkor, ha férfiak és nők között szövődő baráti kapcsolatról van szó. Közismertnek számít, hogy a múlt század teológiai óriásai mellett rendre feltűnnek nők, akik inspiráló hatást gyakoroltak – mondjuk így – a barátaikra. Aki belelapoz a levelezésükbe, láthatja, hogy az elvont eszmék közül a kézzelfogható valóság és hétköznapi tudat terepére próbálták irányítani őket. „Ön mindig olyanoknak ír, akik Önhöz hasonlóan kizárólag az intellektusukban élnek – pedig ilyen emberek egyszerűen nem léteznek. Engedje, hogy Isten a hétköznapi emberek világa felől is eljusson Önhöz.” „Mégis mire gondol, amikor imádkozik? Mi jár a fejében? Hogyan lehet ilyen magától értetődőnek venni Isten eszméjét?” Ilyen és efféle mondatokkal találkozhat, aki átlapozza a múlt század legnagyobbjaihoz írt női leveleket.

Csakhogy az ilyen kapcsolatok könnyen titkolózás tárgyává vagy gúnyos támadások céltáblájává válhatnak. Erkölcsi szempontból természetesen támadhatatlanok voltak, mégis túl sok kíváncsiskodás és értetlenség övezi őket. Túlnyomó többségük azonban ennél többet érdemel. Teilhard de Chardinnek nemcsak az volt a meggyőződése, hogy az emberi nem tagjai nem egymagukban, nem monászként, hanem párban, duális formában emelkednek fel Istenhez (ez az elképzelés persze korántsem magától értetődő), de egész gondolkodásával kapcsolatban is kijelentette, hogy női inspiráció nélkül semmiféle nagy teljesítménye nem született – legyen elég annyi, hogy a közelmúlt keresztény története igazolni látszik ezt az értékelést.