Bakos Gergely OSB: Európa és a barátság

Szinte közhelyszámba megy, hogy Európa a klasszikus görögség kultúrájára és a zsidó-keresztény vallásos hagyományára épült föl. E kettős örökségen belül a barátság különösen értékes kincs, olyan erőforrás, mellyel talán nem élünk eléggé.

Megosztás

Az ember képes örülni – a Másiknak is – és képes örömet okozni – a Másiknak is. A kölcsönösség tapasztalatára tekintve kiderül, hogy legalapvetőbb örömeinket szívesen megosztjuk egymással: az embert a kommunikáció vágya élteti. Nyilvánvalóan ez nemcsak a két freudi alapösztönre, a táplálkozásra és a szexualitásra igaz. Hiszen vágyhatunk s vágyunk arra, hogy sikereinket, legtitkosabb vágyainkat-reményeinket, tudásunkat, tapasztalatainkat, játékainkat, egyszóval mindenfajta örömünket megosszuk valakivel. Egyúttal szeretnénk osztozni a Másik örömében. Leibniz így ír az igazi tiszta szeretet természetéről: „abban áll, hogy annak boldogságában gyönyörködünk, akit szeretünk.”

E vágyunk, az örömben való osztozás vágya érdekes módon nem puszta hiányon alapul, hanem az öröm élményén. Nem egyszerűen egy hiányt vágyunk betölteni, hanem adni, megosztani, osztozni, kommunikálni vágyunk a Másikkal. Ugyanakkor a megosztott, közös öröm érdekes módon nem lesz kevesebb. E körülmény jól mutatja az öröm szellemi természetét: bármely anyagi valóság megosztásakor az osztozóknak egyenként kevesebb jut az egészből – legyen az fölosztásra váró föld vagy egy tábla csokoládé –, az öröm viszont megosztásakor kimondottan sokszorozódik. Amennyiben a Másik örömként fogadja megosztásomat, a megosztott öröm közös öröm forrásává válik. Örülök, a Másik örül ennek, én örülök ennek, s így tovább a végtelenségig… Örülök annak, hogy a Másik örül. Örömet szerzek neki, Ő pedig nekem. Egy ponton túl talán nem lehet pontosan tudni, hol kezdődik az Ő öröme, s hol végződik az enyém… Fília Természetesen igaz, hogy magamért is szeretem Őt – azért, mert (szeretetet) „kapok” Tőle –, de egyúttal Őérte magáért. Hisz ha a Másik éppenséggel nem tudna velem örülni, ha éppen nem tudna (oly nagy) örömet okozni, akkor is szeretném. Egyszerűen örülök annak, hogy ismerhetem, hogy Ő létezik, és annak, hogy velem van.

Ha ez a fajta szeretet kölcsönös, akkor beszélhetünk barátságról; ha nem kölcsönös, hanem egyirányú, akkor jóakaratról (amor benevolentiae). A szeretet ezen, az örömben való osztozáson alapuló fogalmának elemzésével megérkeztünk a görög fíliához.

Arisztotelész magyar fordításaiban ez a fília általában barátságként szerepel. Ennél többet mond az eredeti görög szó, hiszen Arisztotelész nemcsak a szoros értelemben vett barátságra, hanem például a szülők és gyermekek vagy a férj és feleség viszonyára ugyanezt a kifejezést alkalmazza. Sőt, számára a fília az emberek közötti mindenfajta kölcsönös vonzalom kifejezésére alkalmas kifejezés volt.

Ugyanakkor Arisztotelésznél a barátság egyértelműen erkölcsi fogalom, tulajdonképpen erénynek mondható. Arisztotelész etikájának fő kérdése, hogy miként kell élnem, hogyan lehet jó, szép és boldog az életem, abban az emberi közösségben, ahol élek. Arisztotelész leszögezi, hogy „barátok nélkül […] senkinek sem lehet kedves az élete”. Homéroszt idézve mondja, hogy „hol kettő jár, hamarabb meglátja az egyik, hogy mi a jó” (vö. Iliász, XX. 224–226.). A barátság erkölcsi tartalma pont ebben ragadható meg: a jóról alkotott közös fölfogásról és a jóra való együttes törekvésről van szó. A rokonszenv érzését nemcsak a jó, hanem a kellemes és a hasznos is fölkeltheti. Viszont ha csak a kellemes érzésekre (például a másik humorérzéke) vagy a haszonra (gazdasági szövetség) alapozzuk barátságunkat, akkor idővel ezen alapok ingatagnak bizonyulnak. A tartós barátságnak a(z erkölcsi) jóra kell épülnie.

Arisztotelész tehát elismeri a barátság érzelmi összetevőjének, a vonzódásnak a fontosságát, azonban észreveszi az emberi kapcsolatok időbeli dimenzióját. Egy emberi kapcsolat ugyanis csak akkor bírja ki az idő szakítópróbáját, ha szilárd alapja van.