Balázs Zsuzsa: A Fényre készülni kell

„A fény nemcsak elvakíthat, de álságos is lehet. Amint kikapcsolják a reflektorokat, az, aki benne állt abban a varázskörben, azt is hiheti, hogy ezzel megszűnt az érdeklődés iránta. Holott nem erről van szó. Ami nincs megvilágítva, az is lehet hatalmas érték, és persze ez fordítva is igaz.” – Párbeszéd Sass Sylvia operaénekessel, a Magyar Művészeti Akadémia tagjával.

g„Gémenosban – egy baráti társaságban – Mireille megkérdezte, mit jelent számunkra a fény? Erre mindenki elmesélt egy élményt. Mindenki másról és mégis ugyanarról beszélt. Íme, az én történetem: Londonban a Duke színházban egy ünnepi gálaesten „beugrottam” a híres spanyol énekesnő, Victoria de los Angeles helyett. A Pillangókisasszony nagyáriáját kellett énekelnem. Már nem volt lehetőség próbálni, így egyenesen beléptem a színpadra. A színház sötét volt. A nézőteret egyáltalán nem láttam, csak érzékeltem a várakozással teli figyelő tekinteteket, s egy éles fényű reflektor rám világított. Kiemelt a környező világból, s már más nem létezett számomra, csak az a Fény. (Valószínűleg ez a bénító érzés fogja el az állatokat egy autó reflektorfénye láttán, hogy nem bírnak elmozdulni, hiába érzik a veszélyt. Az a valami olyan erős, annyira csábító, szinte hívogat. Így aztán beteljesedik a végzet.) Engem is magával rántott ez az érzés. Az örvényszerű sötétség kavarogni kezdett körülöttem. Önfeledten átalakultam Csócsó szanná, magává a Várakozássá. Már láttam Nagaszaki kikötőjét, a zászlót, a „Szerelmet”. Mindez egy lett a Fénnyel, már csak annak énekeltem.”

Ezeket a sorokat 2006-ban vetetted papírra, A belső hang című (első könyvedben) jelent meg, melyben egy külön fejezetet szentelsz a fénynek. Most is így gondolsz a fényre?

Pontosan így. A fénynek varázslatos hatása van, aki színházi ember, ezt különösen megéli. A zene és a fény olyan átlényegülést idéz elő, hogy teljesen megszűnik körülöttem minden. De ez már a rákészülés állapotában is így van. Ezért a Fényre is készülni kell, mert Ő lesz a közvetítő, megsegít abban, hogy kapcsolatot teremtsek egy feljebb valóval.

A reflektorfény sokszor lehet csalóka. Elvakíthat?

Nemcsak elvakíthat, de álságos is lehet. Amint kikapcsolják a reflektorokat, az, aki benne állt abban a varázskörben, azt is hiheti, hogy ezzel megszűnt az érdeklődés iránta. Ha kihunynak a fények körülöttem, akkor én már nem érek semmit? Holott nem erről van szó. Ami nincs megvilágítva, az is lehet hatalmas érték, és persze ez fordítva is igaz. Egy értéktelen dolog attól még, hogy nagy csinnadratta és fényözön van körülötte, még nem biztos, hogy értéket képvisel. Vannak megtévesztő, hamis fények is. Napokban olvastam egy híres ember tragikus haláláról, aki belehajszolódott olyanfajta életmódba, amit nem bírt és felborult az egészsége.

Te megtaláltad a helyes arányokat, hisz téged is belehajszolhattak volna vagy belehajszolhattad volna magad a csillogásba, a hírnév csapdájába.

Azt hiszem, én időben észbe kaptam, amint egy kicsit is belekukucskáltam ebbe a pályába. Rögtön észrevettem mi a hamis és mi nem. Különben a túl nagy fény is el tud választani az emberektől.

Hogyan és mi módon?

Lehet ez ijesztő is. Aki néz bennünket, gondolhat arra is, hogy Ő nem lenne képes arra, hogy több száz vagy ezer ember előtt beszéljen vagy szerepeljen. A fényözönbe kiállni, ahol minden szempár rád figyel, az súly. Van, akinek ez ijesztő, és éppen ezért azt gondolhatja, hogy aki ezt meg meri tenni, az valamilyen különleges lény, különb, mint ő. Ez pedig kirekesztő. Sokszor hatalmas válaszfalak épülnek fel ebből a téves elképzelésből. Volt úgy, hogy szinte magyarázkodnom kellett, hogy én éppolyan ember vagyok, mint a többi, hogy semmi különbség nincs köztünk. A találkozásra a fénnyel, arra készülni kell. Ezért előadás előtt képtelen vagyok kommunikálni, mert koncentrálok, pont azért, hogy a maximumot tudjam adni. Utána viszont mikor találkozom a közönséggel, szeretettel és figyelemmel igyekszem érzékeltetni, hogy ők mennyire fontosak nekem. Mert nekik énekeltem, őket hívtam, hogy jöjjenek velem abba a fénybe, mert az olyan szép és felemelő. Ez a művészet hídja. A fény, a hangok, egy hidat képeznek, hogy mindnyájan át tudjunk lényegülni, hogy megértsük az üzenetet, amit a zenével, a gondolatokkal vagy a színekkel szeretnék kifejezni.

Tegyük fel, hogy akár az emberek vagy épp a művésztársaid nem értik meg „fényüzeneteidet”. Akkor mit teszel? Hogy éled ezt meg?

Mindannyiunknak más a lencséje. Egyfajta nyitottság kell a befogadáshoz is. Sokszor annyi akarat, elképzelés ütközik. Azt nem lehet, hogy egy operaelőadásban mindenki különböző stílusban játsszon. Az előadásnak egységbe kell ötvöződnie. Sokszor az egymásra hangolódás a kulcs. Hányszor félreértik azt, amit próbálok kifejezni! Olyankor igyekszem megkeresni a másik „kódjait”, hogy végre annak értse az üzenetet, aminek valóban szántam. Megoldás az is, hogy gyakran önálló esteken lépek fel, amikor egy zongoristával vagyok a színpadon. Könnyebb két művész elképzelését összehangolni. Sok minden hat rám, például az is alakítja az előadás stílusát, hogy hol énekelek: Japánban vagy éppen Rómában. A különböző kultúrák, előadásmódok alakítják elképzelésemet. Megtanítanak arra is, hogy kíváncsi legyek, hogy felfedezzek új fény-jelenségeket. Megengeded, hogy én is kérdezzek?

Igen.

Neked mit jelent a fény?

Erőt. A sötétben az ember hajlamos félni és sötéten gondolkodni. A fény eloszlatja a szorongásokat és a félelmeket.

Igen. Segít megvilágítani azokat az összefüggéseket, amiktől már nem tapogatózom a sötétben. Segít, hogy a valóságot fogadjam el, és ne azt, amit annak vélek. Ezért mondom, hogy nekem a fény: erő, segít élni.

Mi a véleményed a tűző Napról, mely égetni is tud?

Az egyensúly híve vagyok. Ha túl sokat ér a napfény, nemcsak leéghetek, hanem ki is száradhatok. Mindent csak mértékkel. Én szeretem, hogy van négy évszakunk. Borult, esős időnek vagy a hóesésnek éppúgy létjogosultsága van, mint a napsugárnak.

Igen, én tudom meghatározni, hogy meddig és mennyi fényt engedek be. És azt is, hogy meddig maradok a sötét redőnyök mögött, mondjuk egy szobában, a lelki problémáim poklában. De, hozzáteszem: a kegyelemmel számolni kell és utat kell neki engedni.

Emlékszem egy érdekes filmre, ami eleinte banálisnak tűnt, de aztán felfedeztem, hogy volt benne egy szép gondolat. A történet egy fiatal párról szólt, akik tíz évig nagyon szépen és harmonikusan éltek. A férfi aztán agytumorban meghalt. A megözvegyült fiatal feleség bezárkózott a szobájába, a fájdalmába. Nem mozdult ki. A férj, felismerve mekkora fájdalmat okoz majd elvesztése, még halála előtt elrendezte, hogy felesége minden nap kapjon tőle egy levelet, benne „utasításokkal”, hogy utazzon el, iratkozzon be egy iskolai kurzusra, kövesse régi álmait… így telt el egy év, hol az egyik barát hozta a levelet, hol a másik. Ebben az esetben, ha nem érkezett volna „külső” segítség, az özvegy képtelen lett volna „kimozdulni” a lehúzott redőnyök mögül. A fény-fosztottság éppen olyan veszélyes, mint a legeslegnagyobb fény. Ilyenkor nem mindig a saját döntésünk játszik szerepet, hanem a mások segítsége döntő fontosságú.

Egyetértek. Az emberi kapcsolatok fénypontok, ha elzárom magam a másik embertől, ez is előidézheti az árnyékot. Szükségünk van egymásra, így vagyunk megteremtve. Ha már filmet említettél: beszélgetésünkhöz kapcsolódva megnéztem a Kékszakállú herceg várát… Juditot játszod benne. Ma azt üzente nekem, hogy aki sok titokra kíváncsi, elveszítheti a fényt és sötétbe borulhat a lelke…

Nem tudom, hogy ez a titkokkal függ-e össze. Ebben az operában a fényfokozatoknak is jelentősége van. Azt jelzi, hogy két ember, amikor közeledik egymáshoz és valami nagyon szépet kezdenek kinyitni a másikban, akkor a fény egyre erősödik. De ha ez egy mániákus birtoklási vággyá alakul, akkor a fény meg fog szűnni. Ha szeretettel szeretnénk megtudni valamit és tisztelettel közelítünk a másik titkához, abból semmi baj nem lesz. Az őszinteség híve vagyok.

Beszéljünk egy kicsit a sötétségről is. Gyerekként féltél a sötétben?

Soha nem féltem a sötétben. Kicsi lányként még azt is játszottam, hogy behunyom a szemem, hogy vajon milyen lehet annak, aki nem lát. Olyan, hogy „sötét sötét”, olyat még sosem láttam. A sötétnek is van színe. Az ember a legnagyobb sötétben is egy kis idő után valamicskét lát. Én ezt úgy gondolom, hogy a sötét a fényfokozatoknak a legkisebb fokozata. Minimális derengés a legnagyobb sötétségben is van. Az más, ha valaki vak és nem lát.

Többször készítettem riportot világtalan, vak emberekkel. A belső napuk csodásan ontotta a fényt. Te hol találod meg a belső fényforrásaidat?

A harmóniában. Még akkor is, ha kívülről az ember nem érzi magát rendben, de ott legbelül, minden a helyén van, az Napot „termel”, és ott lehet melengetőzni, mint karácsonykor. Nem véletlen, hogy a legmeghittebb családi ünnep télen van, amikor kevesebb a napfény.

Apropó karácsony. Neked mit jelent?

Gyertyafényt, meghittséget, valami idilli szeretet-képet, ami a valóságban talán sosem létezett, de azon a napon, a csillagfényes estén ott kémleljük az Eget felemelt fejjel, hogy hol is állt meg az az üstökös, megélve a misztériumot újra és újra… Remélve…