Tábori Kálmán: Sugározzam csendesen...
A Dunakesziről induló, majd A Szív ifjúsági rovatával országos méretűvé vált közösség neve komoly küldetést jelöl, amelyet az alapítók Sík Sándor versével fogalmaztak meg: „Az Isten küld, testvéreim, tinéktek / Hogy sugarai eleven tüzét, / Amik Arcáról a szívembe égtek, / Sugározzam csendesen szerteszét / A testvéreknek, kik az éjben járnak. / Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.” A kilencvenes évektől kezdve már több generáció nőtt fel a bogárpedagógia szellemében, amelynek egyik legfontosabb jelképe a bogárlámpás. De mit jelent ez a hétköznapokban? – kérdeztük Sajgó Szabolcs jezsuitát és a közösség tagjait.
Sajgó Sz: JÉZUS, a főbogár – ha röviden, ha hosszan tekintek a szentjánosbogárságra, ez a legfontosabb nekünk, hisz Ő mondta: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (Jn 8,12). A fő bogár nem a saját fényét árasztja, hanem Jézus fényével töltekezik szüntelen, és azt adja tovább. Ha megszűnik Jézus fényét befogadni, nem is tudja azt továbbadni.
Beni (10): Sok-sok apró kis fény egy nagy fényű lámpást alkot. Ezek a kis fények azok az emberek, akik ha tudnak, segítenek egymásnak és Istent tisztelik. Amit a kis fények együtt alkotnak, az pedig Isten szeretete, ami kiárad a világra.
Sajgó Sz: Milyen jó lenne, ha a szentjánosbogárnak nem kéne világítania! Azt jelentené, hogy világos van, nincs szükség lámpására. A szentjánosbogár a sötétben világít, amikor szükség van rá. És akkor nem is tud nem világítani. Fénye fölizzik, ha a fény kihuny körülötte. De attól, hogy világos van, a szentjánosbogár még szentjánosbogár, nem változik meg, hordozza magában a fényt. De mi ad jelet a szentjánosbogárnak, hogy belső világosságát láthatóvá tegye, hogy be kell kapcsolnia a lámpását? Nyilván az, hogy nincs elég jézusi fény körülötte.
Anna (23): Gimnáziumban az osztályfőnököm minden héten kihúzatott valakivel egy angyalt Anselm Grün: A lélek 50 angyala című könyvéből. Számomra a legkedvesebb a Fény angyala volt. „Ha a Fény Angyala veled van, úgy magad is fény leszel mások számára [...] Az emberek közeledben jól fogják érezni magukat, és hangulatuk felderül.” Manapság különösen fontos, hogy világítani tudjunk, jó kedvet és szeretetet sugározzunk. Sokszor egy kedves gesztus, vagy apró figyelmesség is elég, nem kell nagy dolgokra gondolni. Ha ez sikerül a mai rohanó világban, amikor szinte semmire nincs időnk, már megtettük, ami tőlünk telt.
Sajgó Sz: Mikor A Szív újság országos szentjánosbogarának kiröptetésére hívtam a dunakeszi bogárklub szülőket és táborról táborra szerveztük a röpüléseket, olyan emberi (és egyben jézusi) értékekre igyekeztünk a hangsúlyt fektetni, amikkel kapcsolatban az akkori magyar társadalom pusztító hiánybetegségben szenvedett. Nem egyszerűen tanítani akartuk ezeket az értékeket, hanem közösen megélni őket úgy, hogy a táborok tagjai számára maradandó tapasztalatot jelentsenek.
Dani (31): A barátommal a vonaton megfogadtuk, hogy mi leszünk a fekete bárányok, hátha idő előtt hazaküldenek minket. A szüleink közös merénylete volt ellenünk a „hittantábor”, mint utolsó elkeseredett próbálkozás a lázadó kamaszok lelkének megmentésére. Már az első nap csalódtunk. Senki nem akart minket megváltoztatni, megtéríteni. Ott volt száznál több ugyanolyan kamasz, mint mi, meg egy tucat felnőtt – a csoportvezetők –, és egy „tábori” pap, akik egy pillanat alatt elfeledtették velünk a fogadalmunkat. Semmi különlegeset nem tettek, vagy mondtak, csak éppen elfogadtak lázadó kamasznak, és komolyan vettek minket. Ebben a közegben kezdtem tisztábban, világosabban látni magamat. Nem tudtam fekete bárány lenni.
Sajgó Sz: A cél olyan baráti szeretetközösségben való együttlét volt – először három, majd öt nyári napra –amelynek mindennapi forrása, elfogyhatatlan megtartó ereje minél közvetlenebbül maga a Föltámadott. Meg akartuk élni Jézus szavait: ha valóban a nevemben vagytok együtt, veletek vagyok, építhettek rám. Ezt nem sok szóbeli imával, szokásos hittanos módon tettük, hanem a szívünk mélyén szövetkezve a Mesterrel, magunkat ténylegesen nekiadva a vele való közösség gyümölcseiben örvendeztünk. Így kerestünk játszani jó és növelésre alkalmas játékokat, énekelni jó, szívetnyitogató és hitet növelő énekeket, olyan beszélgetési formákat, amikben minden jelenlévő szava fontos, amiben mindenki őszinte kérdése, véleménye tiszteletreméltó. Kerestük a szentmisének olyan hiteles és megengedett formáit, melyek megérintik a résztvevők szívét és segítenek Istennek minden szentmisében jelenlévő titkait jobban fölfedezni az otthoni megszokott keretek között is.
Kinga (27): A bogárlámpás számomra azt jelenti, hogy a bogár értékek szerint próbálok élni a hétköznapokban. Igyekszem nyitott lenni az új emberek felé, a jót látni bennük, nem megítélni az első benyomás alapján. Családosként pedig fontosnak tartom, hogy segítsem, építsem a közösségemet, ahogy tőlem telik, és mindeközben továbbra is nyitottan, elfogadóan forduljak az emberek felé. Emellett igyekszem bent maradni a bogárban résztvevőként vagy segítőként, még ha ez olyan csekélység is, mint egy programon való részvétel.
Sajgó Sz: Nagyon negatív kultúrában nő föl sok ember. Arra gondolok, hogy sokan nem a szépet és jót keresik másokban, hanem azt, amivel a földbe lehet döngölni. És nem egyszerű rivalizálás ez, hanem valami mélyebb seb tünete: nem merünk hinni a jóban: hogy valaki vagy valami jó lehet. Nem hiszünk a szeretetben, és állandóan azt igyekszünk meglátni, ami igazolja sötéten látásunkat. Szinte fáj, ha valami jót meg kell látni, és nehezünkre esik azt szóban elismerni, dicsérni. Bezzeg, ha rosszat látunk! Ha meg nem látunk, igyekszünk belelátni, akibe csak képesek vagyunk és úgy szólni hozzá, vagy inkább kiabálni vele. Ez a lelki járvány a családokban is, az iskolákban is igen pusztító.
A szentjánosbogár közösségeiben, a táborokban, a klubokban, a rajzásokon, a métabajnokságokon, a bálokon, a műhelyekben és minden együttlétkor azt keressük, „miben világbajnok a másik”, miben helyettesíthetetlen ajándék a közösségünk, milyen valós értékekért dicsérhetünk meg valakit, milyen meglátott jót mondhatunk el egymásról, egymásnak. Azon ügyködünk, miben növelhetjük egymást szellemileg, lelkileg, helyes önértékelésileg.
Mindezt azért tesszük, mert helyesen szeretnénk reálisak lenni. Tudjuk, hogy van rossz a másikban, vannak hibái, bűnei, de ezeknél fontosabb számunkra az a jó és szép, ami ténylegesen ott lakik benne. Ha valaki csak a hibákat, a rosszat látja, nem reális. Amint az sem, aki nem látja a rosszat. De számunkra a rossz csak arra indítás, hol, miben tudom segíteni a másikat, hogy növekedni tudjon. A létező rossz csak akadály a fontosabb jó kiteljesedése számára. Ha a rosszra figyelek, a rossz fog növekedni, ha a jóra, a jó növekszik.
Ilona (23): Mit jelent világítani? Talán azt, hogy szembenézek a félelmeimmel, a kihívásokkal, nehéz helyzetekkel minden egyes nap. Azokkal, amik elől a legszívesebben elmenekülnék, amikhez egyáltalán nincs kedvem, és amiket a legtöbben igyekeznek elkerülni. Szerintem ezzel a bátor „szembenézéssel” is lehet világítani az emberek között.