Balázs Zoltán: Fény és látás

„Honnan jön tehát a fény? A szív egyszerűségéből vagy a bölcs tapasztalásból? Az ártatlan tisztaság-e a fény vagy a pengeéles logika? A misztikus tapasztalás visz-e a világosságra, amely keveseknek adatik meg, vagy a lassú és keserves, de mindenki számára nyitva álló tanulás?”  

gGilbert Chesterton az Eretnekek című könyvének előszavát jópofa allegóriával fejezi be. Röviden arról van szó, hogy egy régi lámpaoszlop miatt összevitatkozik az utca népe. Egy szerzetes arról kezd beszélni, hogy mielőtt hozzányúlnának a lámpához, tisztázni kéne, mi is a Világosság. A metafizikai problémákra kevéssé érzékeny közönség rövid úton megszabadul tőle, majd ledöntik a lámpát. Aztán hamarosan kiderül, hogy sem abban nincs egyetértés, hogy miért is kellett ledönteni, sem abban, hogy mit is kéne most csinálni – míg lassan beérik a felismerés, hogy előbb valóban a Világosságról kellett volna beszélni. „Csakhogy – fejezi be Chesterton – amit megvitathattunk volna a gázlámpa alatt, azt most a sötétségben kell megvitatnunk.” (Budapest, 1991, Szent István Társulat, 12. p.).

Az allegóriáknak nem nagyon tesz jót, ha magyarázni kezdjük őket. Csak egyetlen mozzanatra hívom föl a figyelmet. Chesterton föltételezi, hogy valamilyen világosságot sikerült kioltani, ami helyett sötétség lett. Mármost ha el is fogadjuk, hogy sötét van, sajnos még nem következik belőle, hogy valaha is világosság volt. A filozófiatörténet egyik legnagyobb hatású parabolája erre, stílszerűen szólva, jobban rávilágít. Platón barlanghasonlatáról van szó, ami szintén inkább allegória. Azok, akik a sötétben ülnek, ráadásul lekötözve úgy, hogy fogalmuk sem lehet arról, hogy van valami nyílás a Nap felé, s csak a tűz – ami lehet akár saját elméjük – világosságánál tájékozódhatnak, soha nem ismerhették az igazi világosságot. Éspedig azért nem, mert a tűz, aminek ráadásul háttal ülnek, elég fényt ad ahhoz, hogy szemük kíváncsisága kielégüljön, a napra akkor sem vágynának, ha tudnák, hogy létezik. Platón allegóriájának ereje abban rejlik, hogy még a legkisebb részletnek is filozófiai mondanivalója van. A filozófus ugyanis, aki valahogyan megszabadul a kötelékeitől és kijut a napra, a fényben semmit sem lát. A fény ugyanis vakít. Amint megszokjuk a fényt, látni kezdünk. Csakhogy – folytatja Platón –, ha vissza kell térnünk a barlangba, ott újra csak vaksin hunyorgunk – azaz akkor ott nem látunk. „A világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál” (Lk 16,8). Ezért érthető, ugyanakkor tragikus minden olyan kísérlet, amely a világosság és a sötétség metaforáival egyszer és mindenkorra el akarja választani egymástól az emberi tudás korszakait vagy az emberek egyes csoportjait. A felvilágosodás, amire Chesterton is utal, leginkább talán abból a mély meggyőződésből fakadt, hogy a teológiai vitákból egyenesen következtek a vallásháborúk (ezt a meggyőződést tükrözi Madách nevezetes jelenete is az „i” betű körüli véres konfliktusról), amelyek az emberiséget szükségtelen és szégyenletes tettekre és gondolkodásra kényszerítették. A vérmesebb figurák, mint d’Holbach báró, következetes ateizmust tartottak egyedül elfogadhatónak, mások, mint Voltaire, az egyházat hibáztatták, az istenhitet nem; de végső soron mindegyikük arra a következtetésre jutott, hogy az emberiség a vallási-teológiai gondolkodás fázisában ragadt, amelyből tovább kell lépnie. Így a felvilágosodásnak nem csupán a megvilágosodás, a fény, a világosság a kedvenc metaforája, hanem a gyermeki létből a felnőtt korszakba lépő ember bölcsességben való növekedése. D’Holbach a következő képpel kezdi főművét, A természet rendszerét: „Az ember boldogtalanságának forrása a Természet nem ismerése. Konoksága, amellyel gyermekkorában belenevelt vakhitekbe kapaszkodik, amelyek átszövik létét; az ebből fakadó előítéletek, amelyek elméjét eltérítik, meggátolják gazdagodását, s amelyek a képzelet rabszolgájává teszik, mintha örök tévedésre ítélnék. Gyermekre hasonlít, kinek nincsenek tapasztalatai, csak ideáljai…” (saját fordítás). Kant hasonlóképpen ítél a Mi a felvilágosodás? című írásában, azaz ő is a gyermekség metaforájával érvel, az ismert gondolatra lyukadva ki: aki soha nem tanulja meg eszét használni, az gyermek marad egész életében.