Ivancsó István: Fel kell készülni a kiváltságos pillanatra!

Az ember önmagában kevés és erőtlen ahhoz, hogy igazi kapcsolatba kerüljön Istenével – s éppen ezért van az, hogy Isten mindig megelőz bennünket a szeretetével –, ezért fohászkodunk a mi Urunkhoz, hogy árassza ránk az ő világosságát.

a Akinek már volt szerencséje Feofán Grek híres orosz ikonfestő Úrszínváltozás-ikonját „élő” eredetiben látni – mint ahogy e sorok szerzőjének –, az némi fogalmat szerezhet arról, mit jelent a „nem teremtett” fény. Pedig ez csak halvány visszfénye a hészükhaszta tanítás szerint az Istenből kisugárzó fény-energiának. A sötétebb rétegek alól elősugárzó vakító fehér szín szinte izzóvá teszi ezt az ikont. Lenyűgöző, lebilincselő látvány. Ami imádságra buzdít. És éppen ez a cél: az istenkapcsolat! Ezt a nem természetesen sugárzó fényt talán egy profán hasonlattal lehet szemléltetni. A diszkó sötétjében táncoló fiatalokra rávetülő ultraviola lámpa fénye a ruhájuk fehér színű részeit szinte vakítóan fehérré, világossá teszi. Belülről izzanak ezek a részek. Az ikonhoz, illetve az evangéliumhoz visszatérve: az evangélista csak dadogott, amikor az Úrszínváltozás eseményét próbálta megfogalmazni: nincs olyan kelmefestő, aki ragyogóbb fehérré tudná varázsolni Jézus ruháját, amikor szent emberségén átsugárzott az ő istensége (Mk 9,3). Nem véletlen, hogy az ikonfestő, aki kitanulta „mestersége” csínját-bínját, valamint munkája közben folytonos böjttel és imádsággal megtisztította érzékeit a magasabb valóság meglátása érdekében, éppen ennek az ikonnak a megfestésével bizonyítja a rátermettségét. Vagyis azt, hogy ő már tud „igazi” ikont festeni, ami nem csupán egy kép, hanem „ablak az örökkévalóságra”, amin keresztül be lehet pillantani az isteni szférába. S ezzel máris itt vagyunk a hészükhaszmus, illetve palamizmus lényegénél, amely azt állítja, hogy az ember közvetlen kapcsolatba kerülhet Istennel azáltal, hogy az őbelőle sugárzó energiát, a „nem teremtett” fényt felfogja. A palamizmus követői szerint ez az Istenből áradó energia ugyanaz a „nem teremtett” (vagy teremtetlen) fény, ami az Úrszínváltozás evangéliumi eseményében Jézusból sugárzott. S ennek természetfelettiségét mutatja, hogy le is sújtotta a tanítványokat: a földre estek.

Persze, az ikonból előizzó fény mégiscsak „teremtett”, hiszen az ikonfestő szent zsenialitása, valamint mesteri alázattal kezelt ecsetje hozta létre, „világosította ki” a fatáblára előbb felhordott sötét színek alól (íme, az ikonfestés egyik mesterfogása!). Mint ahogy természetesek – és nem természetfelettiek – azok a liturgikus szövegek is (hiszen a szent és szentéletű himnuszköltők hozták őket létre), amelyek az ember istenkapcsolatáról szólnak. De amelyek éppen ezért ismét csak nem lehetnek „profán” szerzők művei, hanem csak az istenlátásban megtisztult személyek alkotásai. Akik tudják – és esetleg némi tapasztalatuk is van arról –, mit is jelent az Istenből kisugárzó fény-energia.   

„Igaz” világosság  

A bizánci egyház alkonyati istentiszteletének (vecsernyéjének) naponta énekelt egyik legősibb állandó himnusza – az „Enyhe világossága” kezdetű ének – másként, de lényegében mégis azonos módon szól az istenlátás lehetőségéről, mint a palamizmus. Címe csak a folytatással együtt érthető: Jézus Krisztus a mennyei Atya isteni dicsőségének az enyhe világossága, vagyis az ember számára felfogható kisugárzása. „Enyhe” világosságról van szó, ami inkább derűset, örömtelit jelenthet. Ezerhétszáz éve változtatatás nélkül ez a bizánci szertartású keresztények esti imádsága, amely kimondja, hogy számunkra a világ világosságát nem az égitestek vagy esti fények biztosítják, hanem az „igaz világosság, mely megvilágosít minden evilágba jövő embert” (Jn 1,9). S milyen nagyszerű: ezt nem csak úgy foghatjuk fel, hogy a fülünkön át az értelmünkbe és szívünkbe hatol, hanem szemünkkel is láthatjuk! Hiszen a bizánci egyház őrzi azt az ősi templomépítészeti alapelvet is, hogy a templomot „keletelik”, vagyis a szentélyét keleti irányba építik. Így a lenyugvó nap utolsó sugarai nyugatról a templomba érkezve megvilágítják az ikonosztázion Krisztus-képét. Ugyanis ő az isteni dicsőség mindent örömmel betöltő ragyogása, aki emberközelbe hozza azt, „amit élő ember nem láthat”. Így a ma használatos magyar fordítás sajátos értelmet ad a szövegnek: Krisztus a láthatatlan Isten emberileg is felfogható „enyhe”, „tompított” fénye.