Novák Zsüliet: Égi kapcsolatok

Ki gondolná, hogy az irodalomtörténet megkülönböztető címszó alatt tartja számon a csillagmondákat. Pedig kézenfekvő, hogy a régi idők emberét az emberi kapcsolatokon túl elsősorban az elérhetetlen, az égi ihlette meg. Kár, hogy ma már inkább ismerjük a görög és római legendákat, mint a magyarokat, amelyek nemhogy nem kevésbé izgalmasak, de változatosságban is felveszik a versenyt a világ bármely népének mítoszaival.

aA csillagmondák általában olyan eredetmagyarázó epikus művek, amelyek mindenféle égitest vagy égi jelenség keletkezéstörténetét írják le. A csillagok keletkezésére és elnevezésére adnak magyarázatot, olykor az elrendeződésük okára is szolgálnak történettel. A magyar csillagmondák nem korlátozódnak a közismert csillagokra, a mondában a népi nevén szereplő csillagot ma már sokszor nem tudjuk pontosan beazonosítani. A mondák legismertebb gyűjtője a 19. század végén élt és alkotó Kálmány Lajos volt, aki 1893-ban A csillagok nyelvhagyományainkban címmel könyvet is jelentetett meg a témában. Kálmány, ha eredeti célját, a föld teremtésének mondáját nem is találta meg, számos más, ma már alig gyűjthető, mítoszelemekben bővelkedő mese nyomára akadt.

Régen a csillagismeretnek nagy jelentősége volt az éjszakai tájékozódásban, az égtájak meghatározásában, az idő számításában és az időjárás előre jelzésében. Ha téli éjszakákon a csillagok szépen ragyognak, az idő keményre fordul. Ha nyáron sűrű csillagos az ég, hamarosan eső lesz. Ha a csillag sűrűn hull, szél lesz. A csillagokra nem jó ujjal mutogatni, mert ha az illető eltalálja a maga csillagát, akkor ez lehullik, ő maga pedig nemsokára meghal. Általános gyakorlata a csillagok között való eligazodásnak, hogy a csillagok egymáshoz viszonyított helyzetét csillagképbe foglalják. Ugyanakkor a csillagok csoportosítása nem minden esetben egyezik meg a mai, általánosan elfogadott csillagképekkel. A népi csillagnevek gyűjtése rendkívül fontos az ősvallás, a néprajz, a nyelvtudomány és a csillagászat szempontjából is. A népi források nem sok csillagnevet közölnek, ezért kell a népnyelvben levő elnevezéseket a feljegyzés helyének pontos megadásával összegyűjteni. Mert ha egy csillagnév egymástól távol eső vidéken vagy az egész magyarság területén ismeretes, akkor nagy lehet annak a valószínűsége, hogy ősi csillagnévvel van dolgunk. Sok népies elnevezést gyűjtésekben ugyan fellelhető, de nem tudjuk a név eredetét sem, ahogyan azt sem, melyik csillag elnevezésére szolgált. (pl. Mátra szerelme, Menyecskeszemű csillag, Mértékcsillag, Kútgémcsillag, Kunyhóba tekintő, Kisdedek öröme, Cséphadarócsillag). Magyarországon azért is alakulhatott ki ennyire változata az elnevezéseknek és legendáknak, mert nem volt arra szükség, hogy egyfajta „generál” csillagtérkép alakuljon ki, mint a hajózó népeknél.

A Tejút

Ízlelgethetjük viszont az olyan elnevezéseket, mint a Tündérek Járása, Tündérfátyol, Harmatlegelő, Szépasszony Vászna, Szalmahullajtó, Hadak útja, Északi szivárvány, Éjjeli kegyelet. Ezek a kifejezések nemcsak a magyar nyelvi lelemény gyöngyszemei, hanem a mai napig gyönyörködtető, képszerű, irodalmi igényességű kifejezések. Az ősi magyar mitológiában a Tejút egyrészt a Hadak útja, a székelyeknél Csaba királyfi csillagösvénye vagy Csaba útja néven ismert. A monda szerint ezen a csillagösvényen távozott el a földi világból Csaba királyfi, Attila hun király fia, a székelyek vezére, és tér majd vissza, amikor népének segítségre lesz szüksége. A legenda szerint így is történt egyszer, amikor szomszédos népek nagy sereggel támadtak a székelyekre. Késő éjszakáig folyt a harc, és már-már elveszett a székelység, amikor csoda történt. Az égen, a Hadak Útján egy lovascsapat jelent meg. A csapat élén Csaba királyfi vágtatott, aki a holtak szellemét új csatára vezette. Az égből leszállt csapat az ellenséget elsöpörte, aztán a Hadak Útján némán visszatért az égbe. A székely himnusz két sora is ennek a mondának állít emléket: „Vezesd még egyszer győzelemre néped, / Csaba királyfi, csillagösvényen!”

A Tejút keletkezését az észak-bánáti Oroszlámos faluban így magyarázzák: „Árpád apánk egyszer az édesanyjával álmodott, akinek emlőiből megeredt a tej. Amerre a tej ment az égen, arra ment Árpád apánk is a seregével. Az a tej látszik az égen, ezért Tejút a neve.” Dél-alföldi alsótanyai magyarázat szerint a lelkek az Országúton jutnak föl a mennyekbe. A jó lelkek az Országút egyenes ágán mennek, a rosszak meg az elhajláson a pokolba jutnak. A másik elterjedt elnevezése a Tejútnak a Szalmásút, Szalmahullajtó. Mert a legenda szerint a Göncölszekér utasai szórják szét, vagy veszítik el a felrakott szalmát. Más vidéken ennek más okát adják azt mondván, hogy „nagyon meg volt rakva a szekér kenyérrel, czethallal és morzsalékkal”. A mennyország népi nevén Mönnyég (Tejút) a mesékben, mondákban mint körülhatárolt tér jelenik meg, aminek van határa: kapuval, ajtóval, ablakkal együtt.

Más mondák szerint a Kisbéres lisztet lopott, de észrevették, összeverekedett egy másik csillaggal és a kiömlött liszt azóta is meglátszik. Létezik egy olyan változat is, miszerint a Kisjézus öklendezte fel az anyatejet az égre. Ezért a Tejutat Jézus útjának, Isten útjának, Isten barázdájának, Szent Iván szövétnekének, Szent Mihály útjának, Lelkek útjának, Isten palástjának is nevezik. Arra is van eredetmagyarázat, miért válik kétfelé a Tejút: Jézus menet közben találkozott egy részeg emberrel és kitért előle. A két ág közül az egyik Betlehembe, a másik Názáretbe vezet.