Hekler Melinda: „Az örökkévalóság szemlélhető bizonyossága”

„Az ortodoxia hite szerint az ikon az isteni kegyelem jelenlétének a helye, mintegy Krisztus megjelenése az imádkozó előtt. ”(Szergij Bulgakov)

aAz első ikon, amellyel találkoztam, még egészen kisgyermekként, a máriapócsi könnyező Szűz ikonja volt. Magától értetődő természetességgel csókoltam meg a szent tárgyat, amikor osztálytársaimmal így róttuk le felé tiszteletünket.

Az ikonok iránti szeretetem valahol itt kezdődött el, s tart azóta is töretlenül, bár római katolikusként egy őszinte rácsodálkozás, éteri figyelem ez inkább, amolyan „nem ebben szocializálódtam, de valamiért itt a helyem” érzés fog el. Most, hogy az ikonokat mélyebben megismertem, megértettem valamit önmagamból és kezdem tudni, hogy miért esik annyira jól a szememet az ikonokon pihentetni, anélkül, hogy valaha is elfáradnék benne.

Az ikonok születése

Az ikonok története igen régre kanyarodik vissza, majdhogynem Krisztus koráig, hiszen a legenda szerint az első ikont maga az orvos apostol, Szent Lukács készítette.

Az ikonfestészet Bizáncból, a keleti művészetből ered, és a nyugati festészetre tett nagy hatása ellenére is megmaradt keletinek. Az ikonokat kezdettől fogva szigorú szabályok alapján készítették, egy idő után ezeket a szabályokat papírra vetették, és így szállt a tudás mesterről mesterre, vagy inkább filozófusról filozófusra?

Az ikon egy nyelv. Bár, ha ezt mondom, akkor óhatatlanul nem a látást, hanem egy másik érzéket társíthatok hozzá, pedig az ikon a látás hangja. Egyszerűbben talán úgy fogalmazható meg, hogy ami a fülnek a beszéd, a szentbeszéd, az evangélium, az a szemnek az ikon. Ott van benne az Isten szava. Tehát mégis nyelv. Lángnyelv, fény, amely megvilágít bennünket, és bennünk az isteni fényt, a bizonyosságot adja arról, hogy létezik.

A fény

Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ikon képét tulajdonképpen a fényre festik, aztán pedig még több fényt festenek rá, még tovább aranyozzák, világosítják. Így az ikon nem más, mint fény. Minden bennevalóság csak a fény által jöhet létre. Mint ahogy mi, emberi teremtmények az Isten, a Fényforrás által születhettünk a világra.

Az ikonokat egy materialista embernek megérteni elég nehéz feladat lenne. Nem lehet ugyanis a vizsgálatakor kihagyni az ez esetben létező egyedüli és fő szempontrendszert: a Fényhez, az Istenhez való viszonyulást.

Az ikonfestő, a filozófus (hosszú évszázadokon át így nevezték őket) egy fénylő aranyréteget ken a vászonra, mielőtt az alakokat elkezdené megfesteni. Ez az aranyréteg, mint egy dogma, de még annál is erősebben kimondja, hogy az ikonon minden a fényből válik ki. A formaalakítás a fény által történik meg.

A „világi” festményeken a fény külső, fizikai energia, az egyházi értelmezés szerint azonban a fény a létező misztikus oka. Az ikonfestészetben a tárgyak a fény által születnek, a fény nélkül nem is léteznek, a festészetben ugyanakkor a tárgyak vannak, elevenek fény nélkül is, csak a fény esetlegesen megvilágítja őket ilyen vagy olyan módon.

A fény az ikonfestés esetében tehát semmiképpen sem egy külső forrásból táplálódik, sőt a tárgyak sem rendelkeznek saját jogon fénykibocsátó erővel, mint például Rembrandt csendéletein, hanem a tárgyak eleve csak azért vannak, mert fény is van. Az ikonok születése valahogy a világ teremtésének analógiájára próbál működni.

„A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: »Legyen világosság«, és világos lett.” Minden életnek a kezdete tehát a világosság, a fény volt, és az ikonok ezt a fontos mozzanatot is megörökítik, magukban hordozzák, és ezáltal a szent, az isteni arcot magába a teremtésbe ágyazzák bele. Így lehet egy ikonon hosszan elmerengve elmélkedésben megpihenni, amely nem kisebb szimbolikán tekereg, mint az „általa mindenek lettek” gondolat.