Nevelős Gábor SJ: „Egy kis keresztényüldözés még sosem ártott az Egyháznak”
A müncheni filozófiai főiskolát a mai napig jezsuiták vezetik. Amióta itt tanulok, elég sok német rendtárssal beszélgettem már. Amint megtudják, hogy magyar vagyok, egyből sorolják a legendás alakokat, akiket hazánkból ismernek. Különösen is felcsillan a szemük, amikor „Páter Hegyi” kerül szóba, akinek nevét általában „Hedzsi”-nek ejtik. Számtalan anekdota kering főiskolánk egykori híres (vagy hírhedt?) rektoráról, még a fiatalabbak között is. Miután a közelmúltban Hegyi János jezsuitát az Úr csendesen magához hívta, jelen írással állítunk emléket alázatos, és egyúttal gazdag életének.
„MENJENEK VISSZA!?”
Hegyi János 1920. április 14-én született Győrben. A városi bencés gimnáziumban végezte tanulmányait, majd érettségi után 1938-ban belépett Jézus Társaságába. Próbaidejét, a két éves noviciátust a zugligeti Manrézában végezte. Fogadalomtétele után még egy évet töltött Budapesten, majd filozófiát tanult Kassán. 1946-ig a neves pécsi Pius Gimnázium kollégiumában volt prefektus. Elmondása szerint nagyon meglepődött, amikor teológiai tanulmányokra Rómába küldték. Két társával „feketén” vágott át a határon, majd Innsbruckig elevickéltek valahogy. Itt kedvesen fogadták őket, az elöljárót leszámítva. Valószínűleg a háborús tapasztalatai után úgy megijedt a három ágrólszakadt menekülttől, hogy kijelentette: „Menjenek vissza!” Persze maradtak, és a jó páter is kicsit megnyugodott.
Sikeresen eljutottak Rómáig, ahol a Gregoriana Egyetemen négy évet tanult. Végzés előtt, 1949-ben az Örök Városban szentelték pappá. Időközben a Rákosirezsim miatt viszont lehetetlenné vált, hogy hazatérjen. Így került Németországba, a St. Blasien-i jezsuita gimnáziumba, újfent nevelőként. Saját bevallása szerint azt se tudta, hol van St. Blasien, ráadásul némettudása is „nagyon gyatra” volt. Az, hogy gyakorlatilag a rá bízott diákoktól tanulta meg a nyelvet, kiváló táptalajul szolgált a későbbi – javarészt lefordíthatatlan – anekdotáknak.
AZ „ENGEDETLEN”
Hegyi János Belgiumban végezte az egy éves ún. terciát, ami a jezsuita képzés egyik mérföldkövének számít. Az Aquinói Szt. Tamással kapcsolatos doktori dolgozatát Leuvenben írta. Emellett a Mindszenty Diákotthon, mai nevén a Leuveni Magyar Kollégium vezetését is rá bízták. A provinciális „biztató szavait” így idézi fel Páter Hegyi: „Kedves atya, a maga feladata lesz, hogy a diákotthont feloszlassa. Nincs már utánpótlás, és pénz sincs rá!” Majd hozzáteszi: „Mind a mai napig büszke vagyok rá, hogy ’engedetlen’ voltam.” Lehet is, hiszen a kollégiumban, amit nem oszlatott fel, nagy kiválóságok leltek otthonra. Például az „Euro atyja”, Lámfalussy Sándor, illetve Rezsőházy Rudolf akadémikus, és ki tudja, kik jönnek még? Páter Hegyi egészen 1955-ig vezette az intézményt, amikor meghívást kapott Pullachba, a München melletti filozófiai főiskolára.
PULLACH
Itt kezdetben logikát, ontológiát és középkori filozófiatörténetet oktatott. 1957-ben viszont váratlanul elhunyt az intézmény rektora, utódjául pedig a tanári kar legfiatalabb tagját, P. Hegyit nevezték ki. Ezzel megkezdődött az a nyolc éves időszak, amely nemcsak Hegyi atya életének, hanem a német jezsuita történelem „mítoszok és legendák” című fejezetének is részévé válhatna. Legfőbb feladatának tekintette, hogy „tisztességes, jellemes, képzett jezsuitákat” neveljen, és maga sem szépíti, hogy ezért „elég szigorú” volt hozzájuk. Ha valamelyik tanuló rendtag nem kívánt együttműködni, annak „hamarosan kitette a szűrét”.
Ma talán nehezen tudjuk elképzelni, hogyan festett az akkori szerzetesi élet. A különböző országokból érkezett kb. 120 fiatal jezsuita egy „nagy kaszárnyában” élt, mellettük nagyjából 30 testvér és 20 pap. Fegyelmezett napirend, a reverenda viselése saját szobán kívül kötelező. Egymás között alapesetben nincs beszélgetés, csak az ún. rekreáción, akkor is latinul, magázó formában. Ez volt Jézus Társasága hagyománya négyszáz éven keresztül, és éppen ezt feszegették a 60-as évek fuvallatai. Az elöljárók ekkor Páter Hegyi erős egyéniségében és „old-school” módszereiben látták a rend biztosítékát. Ő pedig engedelmesen igyekezett ennek az elvárásnak megfelelni.
„NEM LESZÜNK KAPUCINUSOK!”
Egy tanuló rendtag(skolasztikus) szenvedélyesen és érvekkel alátámasztva kért engedélyt, hogy egyik társával, akit régebbről ismert, ne kelljen magázódnia. „Jó– felelte a rektor –, menjen, tegyen egy látogatást a kápolnában!” Mikor az visszajött, megkérdezte: „Na, és most hogy látja?” „Még mindig ugyanaz a véleményem!”– hangzott a válasz. „Jó, mert nekem is. Maradjon csak a magázásnál!”– zárta rövidre a kérdést P. Rektor.
A skolasztikusok rég várt tiroli nyaralására így engedte útnak a fiatal szerzeteseket: „No, kedves rendtársak, kívánok maguknak egy pihentető vakációt, de ne felejtsék, hogy jezsuiták maradunk. Nem leszünk kapucinusok!” Szegények, persze nem értették, mit akar ezzel mondani. Így folytatta: „Nem növesztünk szakállt, nem tegezzük egymást és nem iszunk sok sört…!” A vakációt követő napon a skolasztikusok vezetője jelentkezett nála: „P. Rektor, néhány dologról, ami a nyaraláson történt, be kell, hogy számoljak.” „Nem szükséges! – érkezett a felelet. – Tudok mindenről! Csak egy-két pontosítást kérek.” Persze a következmények nem maradtak el.
„DAS REKTOR”
Páter Hegyi zseniálisan tudta kezelni a vele szemben felgyülemlett ellenszenvet. Minden évben, amikor intézkedései miatt a skolasztikusokban a harag már a tetőfokára hágott, egy gyűlést hívott össze. Leült, szemben a több mint száz fiatallal, és így szólt: „No, azt veszem észre, hogy elégedetlenek. Mi a bajuk velem? Beszéljenek!” Aztán hagyta őket szabadon beszélni, akár indulatosan is. Először semmit sem reagált, mindenki elmondhatta a magáét. Miután a skolasztikusok kieresztették a gőzt, akkor hozott fel ellenérveket a kritikával szemben. Ha még ezzel sem tudott valakit meggyőzni, ezzel zárta le a vitát: „Ne legyen pimasz!” Mindenesetre a módszer működött.
Paradox módon, szigorúsága mellett tudott igazán kedves és humoros is lenni. Így noszogatta a skolasztikusokat: „Én mondom maguknak: tanuljanak! De valaki azt mondja: Nem megy, én túl buta vagyok – ez nem válasz. Nézzék, én se vagyok egy nagy szám. De tudják, mit csináltam Leuvenben? Délelőtt tanultam, délután pedig evezni mentem meg hegedültem. És látják, mi lett belőlem!”
Hegyi atya némettudása ekkor sem volt még tökéletes. Elszólásait persze szépen ki is vesézték és szállóigeként emlegették. A fránya névelőkkel is bajban volt, diákjai el is nevezték „Das Rektor”-nak, ami élete végéig rajta is ragadt (helyesen „Der Rektor”). A nagy ház felújítása mellett egy úszómedencét is építtetett a fiatal jezsuiták számára. A kollégium zenekarában pedig felszabadult légkörben szívesen játszott ő is. Gyermekkora óta hegedült ugyanis, ráadásul egy ideig együtt a világhírűvé vált Varga Tiborral is.
„IDEJÉBEN KELL LELÉPNI”
Hegyi atya kedvességét igazán azt követően tudta kibontakoztatni, hogy leváltották a rektorságról. Örömmel fogadta, amikor ez 1965-ben megtörtént, és a római „Germanicum et Hungaricum” szemináriumba küldték lelki vezetőnek. Három év múlva azonban vissza kellett térnie, és a Nyugat-Európában szétszórt magyar jezsuiták elöljárója lett. Ezáltal rengeteget segített a Magyarországon sínylődő rendtársainak is. Rendszeresen küldött nekik anyagi támogatást, valamint megalapították a Szolgálat című folyóiratot is, Páter Őry Miklós SJ tervei alapján. Ezt a lapot Magyarországra is beengedték, és így sok magyar papnak adhatott lelki táplálékot a kommunizmus évei alatt.
Emellett elvállalta egy nagy müncheni lelkigyakorlatos ház, az ún. „Schloß Fürstenried” vezetését. Az egész kastélyt felújította, és öt új épülettel egészítette ki. Saját maga is rendszeresen vezetett csoportokat, majd egyre több személyesen kísért lelkigyakorlatot is adott. Sok egyetemistával is megismertette a nagy lelkigyakorlatot. 1977-ben kinevezték a külföldön élő magyar jezsuiták provinciálisává. Ezt a feladatot 1986-ig látta el. Társaival együtt sokat tettek azért, hogy a provincia fennmaradjon. Torontóban önálló magyar noviciátust hoztak létre, valamint monográfiasorozatot indítottak Teológiai Kiskönyvtár címen. 1978-ban Lékai bíboros meghívására először látogatott jezsuita általános elöljáró Magyarországra, Páter Pedro Arrupe személyében. Hegyi atya kísérte el a generálist erre az útra, amin többek között Aczél György pártideológussal is tárgyaltak.
1988-ban már húsz év óta vezette a lelkigyakorlatos házat, és maga kérte a felmentését, ami meg is történt. Így vall ezzel kapcsolatban: „Sokan nem értették, hogy miért léptem vissza, hiszen »minden olyan jól megy«. Én pedig meg vagyok győződve arról, hogy idejében kell lelépni, s nem kell megvárni, hogy a dolgok rosszul menjenek.”
ANGYALOK TENYERÉN
Ezután továbbra is adott lelkigyakorlatokat, majd 2003-tól a Congregatio Jesu (korábbi nevén Angolkisasszonyok) házában volt lelki vezető. Még jó fizikai állapotban költözött 2011-ben a München mellett található Unterhaching-i öregotthonba. Szívesen hívta fel rendtársait, barátait, családtagjait telefonon és fogadta a látogatókat, még 94. életévében is. 2014 tavaszán hirtelen legyengült, majd néhány napon belül, március 20-án csendesen elhunyt.
Hegyi János atya élete számos kalandon és viszontagságon keresztül vezetett, de végig meg tudta őrizni belső békéjét és derűjét. Ahogy ő maga fogalmazott, úgy érezte, „mintha angyalok vitték volna a tenyerükön”. Nehéz időkben, komoly feladatokban állt helyt, sokak számára lett támasz és hivatkozási pont. Legendássá vált rektori működésére a későbbi években így emlékezett vissza: „Egy kis keresztényüldözés még sosem ártott az Egyháznak.” Kissé ironikus, mégis öntudatos szavai egy a világgal és önmagával kiengesztelődött ember képét mutatják, akiért méltán lehetünk hálásak.