Paksa Balázs: Jóleső visszfény

Ha olykor úgy érezzük, a történelem gonosz tréfát űz velünk, a rocktörténelem egyenesen kaján vigyorral nevet arcunkba: alkalmi együttzenélések, véletlenszerű műfaj-elnevezések, bizarr produceri ötletek, elfeledett és megkerült demó-felvételek szegélyezik útját. Az angol Mike Oldfield és az amerikai Transatlantic együttes egyaránt sokat köszönhet a véletlennek, legújabb albumaik azonban minden ízükben kiszámított produkciók – még akkor is, ha első hallásra csupán könnyed délutáni muzsikálásnak tűnnek.

mMindez elsősorban az 1999-ben, hírneves progresszívrock-zenészekből alakult Transatlantic idei, Kaleidoscope című lemezére igaz, amely Neal Morse (ex-Spock’s Beard) és Mike Portnoy (ex-Dream Theater) vezetésével a klasszikus Yes és Genesis stílusának nyomvonalán halad. A Roine Stolttal (The Flower Kings) és Pete Trewavasszel (Marillion) kiegészült rockválogatott ezredfordulós debütálását mind a közönség, mind a kritika jól fogadta, ám az igazi elismerést a 2001-ben megjelent Bridge Across Forever című album hozta meg számukra. A Transatlantic azóta is a nagyívű, többtételes szerzemények, fogós refrén-dallamok és őrületes hangszerszólók útján jár, noha két utóbbi lemezével azonban azóta sem sikerült elérnie a második album színvonalát. A sorban negyedik Kaleidoscope címében is kitűnően összefoglalja, hogy minden tag saját zenei hatásait önti a közös üstbe, melyből irigylésre méltóan virtuóz és változatos, elsősorban Neal Morse szerzői védjegyeit viselő muzsika kerekedik. Az életművet ismerők számára mindez semmilyen újdonsággal nem szolgál: a lemezanyagot keretező két, egyenként is mintegy félórányi hosszúságú szvit minden fordulata rokonságba állítható a csapat korábbi albumainak egy-egy momentumával. S ezúttal mintha az alaptémák is erőtlenebbek lennének: a grandiózusnak szánt vezérdallam (Into the Blue) kevésbé ragad meg fülünkben, az éterinek szánt ballada (Beyond the Sun) kissé önismétlő, s még a lendületesen izgő- mozgó Black as the Sky meglepetést mímelő váltásai is ismerősek valahonnan. A Kaleidoscope tehát nem találja fel újra a műfajt, kissé avítt neo-progresszív stílusa azonban kellemes hallgatnivaló. S arra, hogy mindezzel az együttes is tisztában van, szép bizonyíték a bónusz lemez, amin – ironikus összekacsintásként – játékos örömzene keretében a prog-rock legnagyobb slágereit dolgozzák fel.

Úgy tűnik, mintha Mike Oldfield is saját magát ismételné legújabb, Man On the Rocks című albumán. A már évek óta a Bahamákon élő angol szerző 1973-ban, a progresszív rock ikonikus „nagy évében” robbantott Tubular Bells nevű debütáló albumával, egyúttal pályára állítva a kezdő Virgin lemezcéget is. A teljes mértékben Oldfield által szerzett és feljátszott, különös hangulatú muzsika nem csupán híradószignálok és horrorfilmek kísérőzenéjeként, de szerzőjére nehezedő remekműként is meghatározta az elkövetkező évtizedeket. Mike Oldfield próbálkozott másolni, újrateremteni és kitérni önnön szüleménye elől, de végső soron nem tudott: legjobb munkái szemléletükben vagy atmoszférájukban visszanyúlnak a legendás lemezhez. Nos, ez a legkevésbé sem mondható el a friss korongról, melynek egyszerű, slágernek kidekázott dalai sokkal inkább az életmű egy másik híres-hírhedt dalát, az ortodox rajongók által gyűlölt, rádióbarát Moonlight Shadows-t idézik fel. Az angol zeneszerző mindenesetre még mindig jól választ énekest: Luke Spiller orgánuma különleges keveréke Freddie Mercury korai korszakának és a manapság divatos brit-pop színtér fésületlen dalnokainak. A számokat hallgatva pedig egy-egy pillanatra villan fel csupán, hogy azokat korunk egyik legegyénibb szerzője írta, az összkép felhőtlen poprock, semmi több. Mind Oldfield nemrég megjelent önéletrajza, mind további zenei tervei érdekesebbek.

Íme a rocktörténelem fricskája: sem a tengerentúlról, sem a ködös Albionból nem számíthattunk világrengető újdonságokra. A Transatlantic és Mike Oldfield egyaránt megelégedett legjobb műveik visszfényével, ám ha ezt elfogadjuk, mindjárt kellemesebb élmény legújabb albumaikat hallgatni.