Babarczy Veronika: Csillagos éjszaka
Vincent Van Gogh (1853–1891)
Ha egyetlen szóban kellene megragadni a nagy hatású, végtelenül őszinte művész életét, akkor az értetlenség volna az.
éÉs ez a szó determinálja is a sorsát, küzdelmeit és a végzetét.
A protestáns lelkészcsaládba született Vincent van Gogh festői útja lényegében öccse, Theo támogatásának köszönhetően bontakozhatott ki. Ő erősítette testvérét abban, hogy művészi pályára lépjen, és elsősorban anyagi, de emellett megértő lelki támasza is mindvégig. A zárkózott, különc Vincentről kortársak azt mondják, megbolondul, ha ecsetet vesz a kezébe. Ezt a bolondságot egész életében teherként hordozza. „Az egyetlen lecke, amelyet az életben meg kell tanulni, az, hogyan kell szenvedni anélkül, hogy panaszkodnánk” – írja Theónak. Vajon az apai ház szigora nem enged jajkiáltást? Vagy éppen a különc másság szigeteli el őt egy életen át? Ez a magány azonban olyasmire tanítja, olyan mélységeket tár fel előtte, amit a legtöbben soha nem is sejthetünk meg, és művészi módon kifejezni aligha tudnánk.
Van Gogh, miután hosszabb időt tölt tanulással Hágában, majd Párizsban, ahol megtalálja egyéni hangját, annyi északi művészhez hasonlóan délre vágyik, ahol a fény világosabb, a színek erőteljesebbek. Párizs után az egészsége is megromlik a féktelen ivászatok és rendszertelen életmód miatt. A természet közelsége, az új művészi kihívások szinte kamaszosan lelkesítik. Arles-ban telepedik le, itt érlelődik ki sajátos festői látásmódja. Foglalkoztatni kezdi egy új festészeti probléma: miként jeleníthető meg az éjszaka. Hiszen a szín eleve a fényből él. Miként lehet tehát az ellentétét, a sötétséget megjeleníteni? Ennek az útkeresésnek a csúcspontja a Csillagos éjszaka című képe.
A képet egyszerre uralja nyugalom és nyugtalanság. Mintha kozmikus történésnek volnánk akaratlan tanúi: a természet hatalmas erői nyilvánulnak meg csendesen örvénylő látomásban, az éjszakai égbolton. Akár összeroppanthatnának, mégsem félelmetesek. Olyannyira ártalmatlan ez a végtelen világegyetem, amely pillanatra fölfedi a titkát a szemlélőnek, hogy a benne alvó kicsinyke város mit sem érzékel a szférák teremtő, hullámzó mozgásából. Sőt, az aprócska templom tornya és a ciprusok égbetörő bátorsága meglehetősen nagy hangsúlyt kap – hordozva az örök vágyat: a fölfelé vonzás örök törvényét.
Van Gogh szemléletmódját némiképp ismerve azonban sejthető, hogy nem puszta ösztönös rácsodálkozás ez a világegyetem hatalmas nyugalmas csendjére és megpihenésére. Ugyanis a festő birtokolja azt a finom érzékenységet, amely sokszor földöntúli látomások megértéséhez vezet. „Egy öntözőkanna, egy borona, amelyet ott hagytak a földön, […] egy szegényes temető, egy nyomorék, mindez egyaránt kinyilatkoztatásom edényévé válhat. E tárgyak mindegyike és az ezernyi többi hasonló, amely fölött egyébként a szem természetes közömbösséggel elsiklik, egy adott pillanatban, amelynek előidézése egyáltalán nincsen hatalmamban, egyaránt fenséges és megindító jelleget ölthet hirtelen.” Ez teszi lehetővé, hogy a júniusi éjszakában megpillantsa a hatalmas égbolt drámáját. A reszkető ecsetvonások befogják az emberfelettit, magát az életelvet, a mozgást – érzékeltetésére külön ecsetkezelést is kidolgoz –, amely a maga törvényei szerint gyönyörű csendben megy végbe. Nyugtalan sietséggel rögzíti tehát, aminek tanúja lett, az üzenetet, amely neki szól. De képes továbbadni nekünk, akik csak nagy sokára, „késedelmes szívvel” értjük meg.
A Csillagos éjszaka idején van Gogh az öngyilkosság kísértésével, a téboly sötét árnyaival küzdött. A ciprusok rakoncátlanul merész bátorsága talán egy pillanatra erőt adott a számára is.